2017. december 16., szombat
Etelka, Aletta

Külföld

Tíz éve nem harcol az IRA

Tíz éve jelentette be az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA), hogy három évtized után befejezi fegyveres harcát a brit uralom ellen Észak-Írországban.

Az északír konfliktus gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza. Az angolok a középkorban fokozatosan vonták ellenőrzésük alá az ír szigetet, amely 1541-től perszonálunióval kapcsolódott Angliához, 1801-ben pedig Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának része lett. A földjeikről elkergetett írek lázadásait az angolok véresen leverték, a szigetre angol és skót protestánsokat telepítettek, az ír nyelvet és kultúrát elnyomták.


Az 1919-21-es függetlenségi háború után a sziget nagyobbik részén létrejött az Ír Szabadállam (1937-től a független Ír Köztársaság), de Ulster – az elszakadást ellenző, protestáns többségű hat északkeleti grófság – brit uralom alatt maradt. A függetlenséget elfogadó mérsékelt, illetve az egész szigetre kiterjedő Ír Köztársaság megteremtéséhez ragaszkodó, radikális írek között másfél évig tartó polgárháború robbant ki, amely az utóbbiak vereségével végződött. Ekkor lépett színre a “régi” Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army – IRA), amely aztán hosszú ideig nem hallatott magáról. A szigeten ezután mindenki félt mindenkitől: Ulster katolikusait a többségben lévő unionista királypártiak vették körül, őket pedig az ír állam nacionalistái fenyegették egy önkényesen megvont határvonalon túlról.

Észak-Írországban, ahol a másfél milliós lakosság 57 százaléka a koronához hű protestáns, 43 százaléka pedig katolikus volt, a hamu alatt izzott a parázs. A katolikusok kiszorultak a politikai és a közéletből, 80 százalékuk munka nélkül, gettókban tengődött, a két vallás hívei mindenfajta érintkezést kerültek egymással. A feszültség 1969-ben erőszakba torkollott, ekkor újította fel tevékenységét az IRA. Az összecsapások megfékezésére Londonból “ideiglenesen” csapatokat küldtek Ulsterbe, melyek aztán hosszú ideig ott is maradtak, az ezt követő időszakot emlegetik a brit politikában szemérmesen Bajok (The Troubles) néven.


A katolikusok helyzete tovább romlott, ezután már jogi eljárás nélkül is internálni lehetett őket. Mindezt betetőzte az 1972. január 30-i “véres vasárnap”, amikor brit ejtőernyősök a Derry városában békésen tüntető tömegbe lőttek, a 14 áldozat között hat tizenéves volt. A reményeikben és a kormányban csalódott katolikusok nagyobbik része a harc mellett döntött, de sorra szerveződtek a protestáns “önvédelmi” erők is, amelyek válogatás nélkül gyilkolták a katolikusokat. Az IRA kettészakadt: a marxista irányultságú szárny a politikai küzdelmet preferálta, míg a másik, “ideiglenes” szárny a merényletek, az egyéni terror útját választotta.

Az ideiglenes IRA, amelynek támogatottsága ugrásszerűen nőtt. 1971. február 6-án – fél évszázad után – ismét angol katonát ölt ír földön. Legnevesebb áldozatuk Lord Mountbatten, a királynő unokatestvére volt, de kis híján sikeres merényletet kíséreltek meg Margaret Thatcher brit kormányfő ellen is. Az északír konfliktus mintegy 3600 halottjának a fele volt az IRA áldozata, paradox módon több volt közöttük a katolikus, mint a protestáns. A brit katonaság tisztogató akciókat kezdett a katolikus gettókban, a londoni kormány az északír politikai foglyokat közönséges bűnözőként kezelte, s ezen még akkor sem változtatott, amikor azok éhségsztrájkba kezdtek, s tízen a halálig folytatták az önkéntes éhezést.

Az állandósult, szinte háborús állapotok miatt London 1972. március 24-én közvetlen irányítás alá helyezte Ulstert, a rendezési kísérletek a két fél konoksága miatt sorra zátonyra futottak. A hosszan tartó terrornak csak a kilencvenes évek második felében szakadt vége, amikor a két közösség addig erőszakot hirdető vezetői a megbékélés érdekében megbeszéléseket kezdtek. A tárgyalásokon egy asztalnál ültek a protestáns és a katolikus pártok, igaz az unionisták vezére, David Trimble és az 1997-ben “határozott” tűzszünetet meghirdető IRA politikai szárnyának számító Sinn Féin párt vezetője, Gerry Adams fél év alatt egyszer sem szólt egymáshoz.

A felek 1998. április 10-én Belfastban írták alá az úgynevezett nagypénteki megállapodást, amely csaknem három évtizedes véres időszaknak vetett véget. Miután a szerződést Észak-Írországban népszavazás hagyta jóvá, 1999. december 1-én a hatalomátadási törvény révén Észak-Írország – 27 év után – ismét önkormányzatisághoz jutott.

A nagypénteki egyezmény valóra váltása nehezen haladt, az 1999 decemberében hivatalba lépett koalíciós kormányt a katolikusok és protestánsok közti bizalmatlanság jellemezte. Az IRA-nak például már 2000 közepére be kellett volna szolgáltatnia fegyvereit, de ehhez csak 2001 végén, ímmel-ámmal fogott hozzá, és 2003-ban fel is hagyott vele. London a huzavonát megunva 2002-ben felfüggesztette az északír nemzetgyűlés és kormány jogköreit, cselekvésre késztetve a feleket. A Sinn Féin 2005. július 28-án utasította hivatalosan is az IRA tagjait, összes földalatti egységét a fegyveres harc befejezésére, és arra, hogy a továbbiakban tisztán politikai eszközökkel küzdjenek Írország egyesítéséért. A fegyverkészlet felszámolása nemzetközi bizottság ellenőrzése alatt, a protestáns és a katolikus felekezet egy-egy képviselőjének jelenlétében zajlott le. A protestáns-katolikus tartományi egységkormány nagy nehézségek árán, 2007-ben állt fel újra, a miniszterelnök a protestáns Ian Paisley, helyettese a Sinn Féin második embere, Martin McGuinness lett.

Kapcsolódó Cikkek