EUR: 309,16 Ft
CHF: 288,33 Ft
2017. január 21., szombat
Ágnes

Egyéb VII.kerület

Sámuel bácsi a legidősebb pályakezdő költő

Mészáros Sámuel két hete ünnepelte 86. születésnapját, és nemrég jelent meg első verseskötete. Ahogy fogalmaz: ő Magyarország legidősebb pályakezdő költője. Műveit legutóbb a Peterdy utcai idősek otthonában mutatták be.

Mészáros Sámuel költő (Fotó: Máté Krisztián)

(Fotó: Máté Krisztián)

– Hogyan élt mielőtt versírásba fogott?

– Diósgyőrben születtem: ott, illetve Miskolcon laktam világéletemben, mindaddig, amíg 2011-ben elhunyt a feleségem, Nagy Klára, akivel ötvenhárom évet éltem boldog házasságban. Halála után költöztettek Budapestre, ahol egyedül élek. Egy fiunk született. Nővérem kilencvenkét, húgom hetvenkilenc éves. Fiam mellett unokámmal, Mártonnal és húgommal, Edittel a legszorosabb a kapcsolatom. Szeretem nézni a focimeccseket a tévében (bár minden sportágat szívesen nézek) és az első hangosfilmektől a ’70-es évekig gyártott régi magyar filmeket. Emellett nagy rádióhallgató és rejtvényfejtő vagyok. Ha éppen nem fáj a szívem, újságot és könyveket is olvasok, a fennálló időben − ha van ihlet, ha nincs nagy fájdalmam − írok.

– Miért kezdett el írni?

– A feleségem elvesztése inspirált versírásra. Tulajdonképpen már akkor papírra vetettem versforgácsokat, amikor agyvérzéssel kórházba került, de az első versemet a halála kapcsán írtam. Most kevesebbet írok, mint néhány éve, de elvégre nyolcvankét éves voltam, amikor írni kezdtem.

– Miért kellett ennyit várni az első kötetére?

– Csak magyarázkodás ízű választ tudok adni: egyszerűen nem volt időm, energiám arra, hogy írjak. Nem éreztem rá késztetést. Nagyon mozgékony, kalandokkal teli életem volt. Átéltem a második világháborút, az 50′-es évek elején szolgáltam a katonaságnál, dolgoztam egy magánkereskedésben, majd évtizedeken keresztül a Diósgyőri Gépgyár alkalmazottja voltam különböző funkciókban. Szakszervezetis is voltam. A feleségem szülei betegek lettek, velük is kellett törődni, éppúgy, mint az időközben megöregedett édesanyámmal is. Munka és család mellett felüdülés volt a nyugdíjas lét, de akkor már jöttek az unokák, az idősek mindennapos gondjai, a ház körüli munkák. Meg tegyük hozzá, sohasem gondoltam volna, hogy ennyi ideig élek. A verseket először senkinek nem akartam megmutatni, nem tartottam őket többnek, mint egy öregember bánatos gondolatai. Az unokám, Márton nézhette meg először, biztatására folytattam a versírást. Kezdetben magamnak írtam, de nagyon jó tudni, hogy ennyien szeretik, amit írok.

– Talán már készül is a folytatás?

− A kötet után visszavettem a lendületből, kevesebbet és − életkoromból, egészségügyi gondjaimból adódóan − nehezebben írok. Ebben a pillanatban nincs befejezetlen versem, de terveim vannak. Ezek hajtanak előre. Hogy van-e álmom? Megkaptam mindent, amit megkaphattam az életben. Talán annak örülnék, ha nem fájna a lábam ennyire, ha kisütne a nap reggelente, és az isten ezt még láttatná velem egy ideig.

Kapcsolódó Cikkek