2018. január 17., szerda
Antal, Antónia

Budapest

Fotó a falon

Majd’ minden házban, lakásban, amelyekbe sétáim során eljutottam, volt a falon egy fotó, amelyik egyáltalán nem illett a berendezéshez, bútorzathoz, mégis megállított és elgondolkodtatott. Szinte kényszerített, hogy kitaláljam, megköltsem a történetét, legendáját. Ami aztán vagy találkozott a valósággal, vagy nem. Általában nem.

De az X. Y. nemzeti torna egylet-fortepanfotográfusnál készített képen oly peckesen pózolt egy általam ismeretlen házaspár, hogy mindig elidőztem a kép előtt. Kik ők? Mit csináltak? A fotón viselt ünneplőjükön kívül volt-e másik kimenőruhájuk? Hol éltek? Mit dolgoztak?


Eleinte kérdés nélkül, lopva bámultam a képeket a falakon. Volt, hogy el-elkalandozott a tekintetem beszélgetés közben. Lestem a kontúrokat, a pillanatképekben rejtőző történelmi sorsokat. Aztán volt, hogy egy-egy házigazda elkapta bámészkodásom irányvonalát és megkérdezte: A képeket nézed?

Igen, persze, mi mást is nézhetnék. (Nyilván a könyveket, de erről majd legközelebb.) És akkor kezdetét vette a mindentudás egyetemének kihelyezett fakultása, és hipp-hopp megtudhattam, hogy a dédi maga gyúrta a kenyértésztát, a dédpapa első világháborús vitéz volt, de a fia kártyán elverte a parányi birtokot, majd jöttek a kommunisták meg a padlássöprés. És a többi és a többi.


Özönlöttek felém a történetek, amelyek egy idő után kifulladtak, mert nem volt bennük több.

Egy főváros közeli kis faluban azonban egészen elképesztő képtárra bukkantam. Az előszoba, a nagyszoba, a pincelejárat oldalfalai és az emeletre vezető lépcső oldalfalai telis-tele voltak fantasztikus fotográfiákkal. Mintha az egész XIX−XX. század fordulója megelevenedett volna a falakon. És a házigazda büszkén mesélte minden egyes fotó történetét. A rajta szereplő személyek életrajzát, cselekedeteit, házasságait, munkahelyeiket, vándorlásaikat, fel- és lemenőik végeláthatatlan sorát.

régi fotó-wikimediaCsak ámultam és bámultam, szájtátva hallgattam, fejben jegyzetelni igyekeztem. Látta őszinte érdeklődésem, lankadatlan figyelmem, egy-egy pillanatban közbeszúrt kérdésem és mormogásom… Mígnem…

…mígnem egyszer csak megszánt. És elmondta, hogy egyetlen szó sem igaz abból, amit elmesélt, mert az Ecserin vették szenvedélyes bolhapiacosokként a képeket és fogalmuk sincs arról, kik szerepelnek rajtuk. Csak megtetszett nekik és passzolt a házukhoz.

Ez igaz. De ahogy beszélt, amilyen családregényt a fotókhoz költött, bennem azt az érzetet keltette, hogy a képen szereplő személyek igazi családra leltek házigazdámnál. S már ezért megérte nekik ott, a falon.

Címkék

Kapcsolódó Cikkek

  • A keresztény értékek a színházban is értékek tudnak lenni

    A keresztény értékek a színházban is értékek tudnak lenni

    Nemrég mutatták be Sárdi Mária: Kislány a pokolban című, megtörtént eseményeket feldolgozó holokauszt monodráma, amelyet a hálás közönség nagy ovációval kísért vastapssal jutalmazott. Az előadás után az előadás társ menedzsere, Vég Andrással arról beszélgettünk, (a másik menedzserrel, Rosenfeld Dániel Imrével készült interjút ide kattintva olvashatják el) hogy a Kazán István Kamaraszínház emellett már 11 éve játszik zsidó és keresztény témájú darabokat.

  • Magyarország jó hírnevét, csak erősíti  a budapesti zsidó kultúra virágzása

    Magyarország jó hírnevét, csak erősíti a budapesti zsidó kultúra virágzása

    Ovációval, vastapssal fogadta a közönség, a Goldmark terembe bemutatott Sárdi Mária: Kislány a pokolban című holokauszt monodrámát. Mi is ott voltunk, és nyugodtan mondhatjuk, tényleg nagy siker volt, igaz mindenki törölgette a szemét a meghatottságtól, de mint a rendezőtől megtudtuk, ez természetes az előadás után.