EUR: 307,68 Ft
CHF: 281,99 Ft
2017. május 25., csütörtök
Orbán

Külföld

Egyesek már temetik a Republikánus Pártot

Az Egyesült Államok öt szövetségi államában tartanak előválasztásokat kedden, s a közvélemény-kutatások a republikánus táborban mindenütt Donald Trump várható győzelmét jelzik előre. A New York-i milliárdos népszerűségét és győzelemsorozatát azonban korántsem könyvelheti el győzelemként a Republikánus Párt.

A párt egy politikai dinasztia hatalmának helyreállítását tervezte 2016-ra Jeb Bush volt floridai kormányzó révén. Ez nem történt meg. A párt ehelyett belső háborúval küzd, politikusai egymás után mondanak csődöt, győzedelmesnek remélt elnökjelölt-aspiránsai sorban vallanak kudarcot. Egy “kívülről jött” ember teljesen szétzilálni látszik a pártot: fütyül ideológiákra, programokra, erkölcsiségre, helyette a napi valóság visszásságairól beszél, nem is rosszul, de a megoldásai ijesztőek.

Donald Trump, az extravagáns New York-i milliárdos ingatlanfejlesztő a republikánusok pillanatnyilag legnépszerűbb és vezető elnökjelölt-aspiránsa sokak szerint tönkretenni látszik a Nagy Öreg Pártot, ahogyan a Republikánus Pártot becézik. “Nyugodjék békében a Republikánus Párt” – írta még március közepén, a Forbes magazinban John Zogby, a tekintélyes Zogby közvélemény-kutató intézet társalapítója, aki szerint a párt, amely az 1850-es évek küzdelmeiből született, a belső küzdelmeibe hal bele 2016-ban.

Sokan, sokféleképpen magyarázzák a párt vélelmezett halálának okát. Van, aki a reménytelen belső megosztottságban, más az amerikai társadalom összetételének megváltozásában, megint más abban véli megtalálni a magyarázatot, hogy a republikánusok képtelenek voltak alkalmazkodni a demográfiailag és kulturálisan is megváltozott Amerikához.

Abban a legtöbb elemző egyetért, hogy a republikánusok belső válságának oka nem Donald Trump feltűnése, a durván szókimondó férfi csupán felszínre hozza és felgyorsítja a társadalmi bajokat, leginkább a politikai jobboldalon. Másfelől a politikai jobboldal bajai is okozták az amerikai társadalom bajait és azt a népharagot, amely Donald Trumpban találja meg képviseletét.

David Frum, George W. Bush elnök egykori tanácsadója februárban a The Atlantic című folyóiratban közzétett elemzésében azt állítja: az Egyesült Államokban ma a legdühösebb és legpesszimistább réteg az úgynevezett középosztály, amelyet bosszant, ha a telefonos szolgáltatásoknál azt hallja, hogy “nyomja meg az 1-es gombot, ha angolul akar beszélni”, és csodálkozik azon, hogyan is történhetett meg, hogy a “fehér férfi” kifejezést manapság inkább vádként értelmezik, mint ténymegállapításként.

Frum elemzésével sokan egyetértenek. Ez a széles réteg mélyen bizalmatlan immár csaknem minden intézmény iránt, s nemcsak a kormányzatban nem bízik, hanem a vállalatokban és a szakszervezetekben sem, sőt, immár abban a pártban sem, amelyre pedig általában voksolni szokott, az idén 162 éves Republikánus Pártban.

A bizalmatlanság oka a republikánusok enyhén szólva is mérsékelt eredményességű tevékenysége.

Amikor alig két évvel Barack Obama elnökké választása után, 2010-ben, az úgynevezett félidős választásokon a demokraták nagyon nagy vereséget szenvedtek, a republikánusok többségbe kerültek a képviselőházban, a szövetségi államok törvényhozásaiban, s a kormányzók között is. A négy esztendővel későbbi, 2014-es voksolásokon a szenátusban is többségre tettek szert, s ezzel erőteljes felhatalmazásuk volt a választóktól arra, hogy beteljesítsék ígéreteiket. Ahogy akkor fogalmaztak: “megállítják Obama elnököt”.

Csakhogy ígéreteikből szinte semmit sem váltottak valóra. Megígérték például, hogy megakadályozzák Obama ellentmondásos egészségbiztosítási reformjának végrehajtását – nem sikerült. Megígérték, hogy kiharcolják az adócsökkentést és a költségvetési kiadások féken tartását – nem tették meg. Megígérték, hogy szigorú, új szabályozást szavaznak meg az illegális bevándorlás ellenőrzésére – nem történt meg.

Ezek után érthető a népharag és az országos bizalmatlanság. A republikánus hívek kiábrándultak saját pártjukból, legfőképpen annak elitjéből. Az előző, kudarcot vallott elnökjelöltből, Mitt Romneyból például, aki mindig mást mond vagy Mitch McConnell szenátorból, a szenátusi többség vezetőjéből, akiről úgy tartják, hogy túlságosan is hajlékony.

S amikor feltűnt a színen Donald Trump, a kiábrándultak serege azt mondta a közvélemény-kutatóknak: ez az én emberem! A republikánus szavazóbázis megmozdult, igaz, nem úgy, ahogyan a pártelit szerette volna.

Donald Trumphoz hasonló politikusok és mozgalmak más demokráciákban is vannak. Némelyikük baloldali színezetű, mint például Olaszországban az Öt Csillag mozgalom, mások a jobbközépre sorolhatók, mint az 1990-es évek közepén az olasz jobbközép megújítójaként is számon tartott Silvio Berlusconi.

Az említett mozgalmak és politikusok egyik közös jellemzője, hogy látszólag kívülről érkeztek a politika világába, és nagyon szókimondóak, elvetik a politikai korrektség mondatait. Mint Donald Trump is.

A republikánus elit bármifajta terve Trump megállítására kudarcra van ítélve – fogalmaz tanulmányában John Zogby. S idézi az egyik Trump-szavazót: “Hogyan is lehetne megtagadni az elnökjelöltséget valakitől, aki a legtöbb szavazattal érkezik az elnökjelölt-állító konvencióra? Olyan párt vagyunk, amely tiszteletben tartja a szavazók akaratát, vagy olyan, amely meghajlik a pártelit előtt?”.

Egyértelmű választ egyelőre nemigen fogalmaznak meg sem az elemzők, sem a republikánus politikusok. Nehéz is a dolguk, hiszen Donald Trump éppen hogy a Nagy Öreg Párt válságának a “terméke”. A választókat pedig nem ildomos különféle címkékkel megbélyegezni.

Kapcsolódó Cikkek