EUR: 307,50 Ft
CHF: 282,97 Ft
2017. május 28., vasárnap
Emil, Csanád

Extra

Szentesi Éva: Már temettem magam

A halál torkából tért vissza Szentesi Éva. A 31 éves írónak farkasszemet kellett néznie az elmúlással, miután méhnyakrákot diagnosztizáltak nála. A legnehezebb időszakban csont és bőr volt, már a temetését tervezte. Csodával határos módon azonban felépült és ma már a sorstársain segít.

Szentesi Éva Hamvaimból című könyvének bemutatója D. Tóth Kriszta KIOSK Étterem ( Fotó: Sáfár Tibor)

Szentesi Éva erőt ad őszinteségével sorstársainak
( Fotó: Sáfár Tibor)

– Amikor ott feküdtem a kórházi ágyon, a halál valahogy tényleg nagyon közel került hozzám, mintha ott lett volna az arcomnál – mondta őszintén Éva, aki pontosan tudja, hogy miről beszél. A fiatal nő kálváriája 2013 májusában kezdődött, amikor észlelte magán a méhnyakrák első tüneteit. Hónapokig kellett várni, amíg kiderült, pontosan mi a baja, de akkor már előrehaladott volt az állapota. Az első orvos még ki is zárta a rák lehetőségét, mondván, Éva túl fiatal ahhoz. A nehézségek ellenére Éva végig erős maradt, a küzdelmeiről blogot vezetett, majd megírta a Hamvaimból című könyvét.

– Amikor a méhnyakrákot diagnosztizálták, nagyon kemény voltam, azt hajtogattam, hogy meggyógyulok. Azt hiszem, azért voltam olyan biztos benne, mert akkoriban még nem voltak fájdalmaim. A rákot csak akkor érzi igazán az ember, ha nagyon fáj – mondta Éva, aki azt gondolta, hogy a műtét után már túl lesz a nehezén. Ehhez képest 2014-ben egyik napról a másikra óriási fájdalom nyilallt belé, szinte mozdulni sem tudott. Azonnal orvoshoz fordult, ahol ismét sokkoló hírt kapott: egy újabb, gyors tempóban növekvő daganatot találtak a medencéjében.

– A legkritikusabb napokon napi egy vizes zsömlét kellett volna megennem négy részre osztva, de annyira rosszul voltam, hogy ez sem ment. Emlékszem, volt olyan hét, amikor a kórházban infúzióval tápláltak, mert nem tudtam nyelni. Egyik éjjel nagyon sírtam és rettenetesen sajnáltam magam. Akkor elpattant valami, és elkezdtem tervezni a temetésemet: milyen ruha legyen rajtam, milyen zene szóljon. Meggyőztem magam, hogy ez nem is lesz olyan rossz, sőt jó buli lesz, nem fog már fájni semmi. Másnap, amikor felébredtem, úgy éreztem, nincs mitől félnem. Ha meg kell halni, akkor meg kell halni. Nagy meglepetés nincs az élet végén, hiszen egy nap mind meghalunk. Pont ez az elfogadás hozta meg azt a nyugalmat, aminek köszönhetően apró, picike lépésekben tudtam elindulni a gyógyulás felé, lelkileg is. Lassan elkezdtem enni, jobban lettem, és kicsit már ki tudtam menni a napra – tette hozzá. Éva a könyvében arról írt, hogy úgy érezte, bizonyos szempontból ő maga okozta a betegségét. Nagyon öntörvényű gyerek volt, akit akkor ért élete első sokkja, amikor elváltak a szülei.

– Tele voltam haraggal. Haragudtam a szüleimre a válás miatt, arra, hogy elhagytak és egyedül maradtam. Azt éreztem, hogy mindenki el fog hagyni és senki sem fog szeretni. Hagytam magamban a haragot és a bosszúvágyat forrongani, és ebből csináltam magamnak ezt a „kis” betegséget. 14 éves korom óta nem élünk együtt anyuval. A betegségem viszont hatalmas egymásra találás volt az életünkben. Már ezért megérte. Sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem. 180 fokot változott a kapcsolatunk anyukámmal, ami a válás után nem igazán volt mély. Sajnos utólag be kellett látnom, hogy kellett nekem a második diagnózis, az a nagyon kemény arcul csapás, hogy végül elinduljak a gyógyulás felé…

www.wmn.hu

A betegsége időszakában ez az fénykép készült Éváról. A tükröket letakarta, és nem fotózhatta senki. fotó: www.wmn.hu

Kapcsolódó Cikkek