EUR: 308,03 Ft
CHF: 267,12 Ft
2017. szeptember 20., szerda
Friderika

Belföld Nagykanizsa

Fél évszázados aranyérem

Szinte napra pontosan fél évszázada nyerte meg az NB III-as labdarúgó-bajnokságot az Olajbányász, amivel kiharcolta a másodosztályú tagságot. Az utolsó meccsen, 1966. november 15-én a kanizsaiak az egerszegi Építőket győzték le, és ezzel besöpörték az aranyat.

Akkoriban remek csapat jött össze az Olajbányász színeiben, több rutinos, korábban magasabb osztályban is futballozó, illetve fiatal, tehetséges spíler játszott abban az együttesben, amely idény közben toronymagasan vezette a pontvadászatot. Aztán jött egy kis malőr. – Egy játékostársam feljelentett a gépgyár igazgatójánál, s idény közben kitettek a csapatból – emlékezett Lukács László, az együttes vezéregyénisége. – Nyolc-tíz meccsen nem játszottam, az ellenfelek pedig befogtak bennünket. A srácok ekkor bementek a direktorhoz, azt kérve, hogy vegyen vissza. Végül így is lett, majd zsinórban 10 meccsünket megnyertük, és ezzel megszereztük az aranyérmet.

A kitűnő játékos azt is felelevenítette, az utolsó, a Zalaegerszegi Építők elleni meccs előtt jött a kérés, hogy a bajnok kanizsaiak adják oda a meccset, de bundáról szó sem lehetett: az Olajbányász győzött, a vereséggel pedig az Építők kiesett. Mint a csapat másik erőssége, Takács János elárulta, a fiúk nem pénzért fociztak, a prémium az volt, hogy idegenbeli győzelem után hétfőn nem kellett bemenni dolgozni. S hogy az ’50-es, ’60-as években miért volt annyi jó futballista? A titok a gyerekkorban rejlik, mondta Poór József, felidézve a grundok lelkes önképző hangulatát.

Aranylábak, őszes halántékok. Ötven év után ismét összejöttek az akkori bajnokcsapat tagjai (Fotó: Kanizsa Médiaház)

Aranylábak, őszes halántékok. Ötven év után ismét összejöttek az akkori bajnokcsapat tagjai (Fotó: Kanizsa Médiaház)

– Mi mindig a téren voltunk az iskola után. S mivel igazi játékszerünk akkoriban nem volt, hát elloptuk anyám harisnyáját, kitömtük, és azzal fociztunk. Később pedig kiváló edzőink megtanították, hogyan kell lőni vagy éppen levenni a labdát. S bár nem a ’66-os bajnokcsapathoz kapcsolódik, de Lukács László megosztott egy korábbi focisztorit is. – ’58-ban kiestünk az NB II-ből, mert sokan külföldre menekültek, így meggyengült a csapat. Abban a bajnokságban itthon játszottunk egy totómeccset a Veszprém ellen. Akkoriban rendszeresen töltöttem ki szelvényt, és azon a meccsen természetesen a saját győzelmünkre fogadtam. A vége döntetlen lett, úgy, hogy egy tizenegyest a kapufára lőttem. A szurkolók persze szidtak, de én is magamat, mert ha nyerünk, akkor telitalálatom lett volna.

Kapcsolódó Cikkek