EUR: 309,79 Ft
CHF: 267,60 Ft
2017. szeptember 22., péntek
Móric

Egyéb Dunaújváros

Őze Áron színházról, névről, asztalosságról

Egyáltalán nem „kis Őze”, aki egyáltalán nem bonyolítja túl döntéseit. Felelősségérzete a lépésről lépésre haladás mentén szerveződik, a színházról pedig markáns elgondolása van, mert örökkévaló intézménynek tartja. Katarzist teremtőnek! Őze Áron a Dunaújvárosi Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatóját éppen egy intarziás asztal készítés után faggattuk:

  • Amikor Újpesten befejeztem a faiparit, kaptunk egy nagyon szép végzettséget. Beírták a személyibe, s nem úgy, hogy asztalos, hanem képesített faanyag feldolgozó. – meséli nevetve – És örültünk neki! Majd jeleztem édesanyámnak, hogy bizony mennék a főiskolára, felvételire. Akkor szembesített egy olyannal, hogy gondolkodnék-e azon, hogy névváltoztatás? Teljesen normális, anyai ösztönből jövő kérdés volt. Annyira váratlanul, hirtelen jött, hogy (emlékszem!) kiborultam. Nem! Hát, nem! Miről beszélünk, létezhetetlen. Ösztönösen tiltakoztam.
Őze Áron: "A közömbösségnél nagyobb halál nincsen. Valami történjen, valamit vigyen el. Ezt a színháznak nagyon tudnia kell. " Fotó: dunaujvaros.com

Őze Áron: “A közömbösségnél nagyobb halál nincsen. Valami történjen, valamit vigyen el. Ezt a színháznak nagyon tudnia kell. ” Fotó: dunaujvaros.com

  • Azóta is előfordult veled, ha bármi identitásodhoz köthetőben piszkálnak, megjegyzed, kiborulsz?
  • Hogyne! Persze. Ezt nekem dolgom felnőttként kezelni. Van az emberben egy mag, túl azon, hogy volt egy édesapja, és van szerencsére egy édesanyja, családja, gyökerei. Ehhez tartozik egy vezetéknév! Azt kívánom, azt mindenki büszkén viselje. Ami a mag, ami a lényeges, az a keresztnév. Én mindig az Áronsággal foglalkoztam, nem pedig az Őzeséggel. Ezért borultam ki rajta, amit lerendeztünk édesanyámmal. De azóta is, minden olyan helyzetben, ahol ezt bántva érzem, tiltakozom. Igaz, nem is kerültem túl sok ilyen helyzetbe. „Kis Őze” sem voltam soha. Nagyon figyelek ellenben arra, ha olyan kollégákkal dolgozom, akiknek van nagy múltú családi neve, hagyománya a pályán, akkor neki sem kisezek. Az embernek kijelölt útja van – most, hogy Isten, Buddha; mindenkinek a belügye -, azon vannak jelek, a jeleket észre kell venni, s a bejárt mércéje szerint ezen járni kell. Én mindig is ezt jártam.
  • Olyannyira, hogy a faipari sem volt hiába?
  • Szerednyei Béla hajójába most intarziáztam egy asztalt, iránytűvel. Mert megkért rá. Időt szakítottam az életemből, s a kezem munkája. Ezek jó érzések, meg jó, hogy van egy kis műhelyem. Általában mindent megcsinálok. Műszaki szempontból nem vagyok teljesen analfabéta. Igazán az első szakmai közeg mégis a főiskola volt. Őze Gábor bátyámmal a mai napig nagyon jó tesók vagyunk az egy év egy nyár korkülönbséggel, de nem is úgy nőttünk fel, hogy művészgyerekek vagyunk. Szüleinknek hála, teljesen normális gyerekkorunk volt, nem szoktuk a színházat, mint közeget, nem a takarásban nőttünk fel. Inkább azt tudtuk, hogy apu keveset van otthon, amikor otthon van, olykor ideges, feszült. Amikor meg nem, akkor fantasztikus apuka. Imádta a két fiát, nagyon büszke volt.
"Egy iskolai gálaműsort követően megjelent apám, s azt mondta, baj van." Fotó: dunaujvaros.com

“Egy iskolai gálaműsort követően megjelent apám, s azt mondta röviden, tömören: Baj van.” Fotó: dunaujvaros.com

  • Volt, vagy maradt idő egymással „szakmázni”?
  • Már nem. Tizennégy éves voltam. Általános iskolát fejeztük be, ahol már a gyerekszínjátszás benne volt az életemben. Aput meghívták egy iskolai gálára, ahol Ady: Az Ős kaján című versét mondta el. Ez úgy szólt, ahogy az ő szájából szólni kellett, elképesztő módon. Aztán folytattuk a gálát, Moliere Botcsinálta doktorával. Ezt ő is végignézte. Állítólag nagyon bamba arcot vágott, majd feljött hozzánk, édesanyánkhoz, s annyit mondott: „Baj van.”. – Áron nevetve folytatja – Aztán ezt döntse el mindenki, mit jelent. Én akkor a saját utamat jártam, nem készültem színésznek. Általános iskola, bandázás, mint minden gyereknek ilyenkor. Majd ellenállva a gimnáziumnak kerültem az Újpesti faipariba.

Őze Áron sokat játszik a Rózsavölgyi Szalonban is, ahol több kolléga képe van a falon: Mezey Mária, Latinovits Zoltán, Ruttkai… Majd szóba került egyszer, hogy szembebambulják őket a nevek a falról, s ez nem könnyű, talán le kellene venni. Ám Áront megkérdezve a témakörben azt válaszolta, hogy még apja sem zavarná: „Ha bennem nincsen rendben, akkor biztos, hogy nem vagyok ott, nem próbálok, nem vagyok pályán. Ez csak úgy működik, hogy régen rendben van benned.” – mondta. Majd fogott egy otthon őrzött képet édesapjáról, amit Korniss Péter fotózott, s föltették a szalon falára.

  • Több alkalommal hangsúlyozod az érték, mérték kategóriákat, mindamellett sokat dolgozol. A Csengey-féle monodráma mennyire volt határkő az életedben?
  • Az egy nagyon nehéz pontja volt az életemben. Sok minden fordult ott. Iglódi István mesterem, aki osztályfőnököm is volt a főiskolán már bízott rám rendezői munkákat, de igazán, teljesen önálló, a semmiből megszülető előadásom (rendezői szempontból!) az valóban a Cella volt. Szakácsi Sándorral, aki játszott belőle hatot, majd itt hagyta ezt a földi világot. Éjszakákon át készült, különböző kocsmák pultjainál. Úgy indult, hogy kétszemélyes Ős Ász társulással megalakultunk. Akik agyaltak, terveztek. A Hevesi Sándor téri épületben akkor lett (volt Nemzetiben!) a stúdióból Sinkovits Imre Stúdió, mert előtte próbaterem volt. A társulaton belül tehát bárki, bármit tervezhetett, szabad volt. A Cella Szakácsi fiókjából esett ki úgy, hogy maga Csengey Dénes adta a kezébe.
  • Csengeyről azért tudjuk még, hogy nem szokott felejtve elejteni a kezéből darabokat.
  • Szaki eltette, évekig ott volt, sajnos Dénes sem volt már köztünk, aztán megcsináltuk. Rengeteget nevettünk, ízig-vérig őszinte, nagy szakmai barátsága volt az életemnek, ami nagyon ritka. Fejest ugrottam bele, majd az akkori Filmszemle vetített is az Urániában. Nagyon kemény, de kötelező munka volt.
  • Noha halottakról is beszélünk, pályádon a színi igazgatói titulus az aktuális! Ennyi szerep között privát emberként van még nagyobb kihívás?
  • Mindig van. Minden este egy kihívás. Egy döntés, egy új próbaidőszak, a kollégáknak a munkája… Jól érzem benne magam. Ügyeket viszek, de a projekt kifejezést nem kedvelem. Embereket viszek, mert az ügyek mögött emberek vannak. Amikor ez a lehetőség jött, azzal kezdődött, rendben van, szeretném látni a pályázati kiírást, és tudunk-e le tenni olyat, mai maximálisan vállalható a házzal kapcsolatban. Lépésről lépésre ember vagyok, harmóniakereső, szűz jegyű. Ez azt jelenti, szeretem a rendet. Tudom, hogy tudok olyan hangulatot teremteni, amiben lehetőség van, s noha el tud durranni az agyam, akkor annak helye van. De türelmes vagyok. Messze kevesebben vagyunk, mint korábban irányított színházban. Viszont a színház csinálásban hiszek. És úgy alakult az éltem, hogy ezt másodízben igazgatóként is tehetem. Színházcsinálóbb a helyzet itt, a várossal. Alkalmasabbak a körülmények alkotói munkára, mint a fővárosban. Ami ott folyik, nagy majomparádé, és tyúkketrec, nagyon sok esetben alkalmatlanná tesz sok mindent arra, hogy higgadtan, alkotói munkát lehessen végezni. A szomszéd tehene elmélet nagyon jellemző, csak azt nem veszi észre egyik vezető sem, ha a szomszéd tehene megdöglött, akkor a következő az enyém lesz. Nagyon nehéz a fővárosban partnereket találni. Ismerve azt a működést, és ezt, úgy érzem, mintha kaptam volna egy rehabilitációt bizonyos értelemben. Ez nagyon jó érzés! Amikor jövök, már higgadok, nagyon jó csapat van, kicsit rendet kellett csinálni. Nagyon jók a körülmények, nagyon jó itt dolgozni.
  • Rohanásos mechanizmusok működnek, az értékek jobbára elsikkadnak… Lesz katarzisú színházunk?
  • Azt gondolom, igen. Másként nem csinálnám azt, amiben sokan együtt gondolkodunk. Azért is hiszek ebben, mert egy több ezeréves terület a színház, s amíg ember van, addig lesz. Hogy változásokat él meg csúcspontokkal, mélyrepüléssel, lingyi-langyi-bangyival, abból is kimozdulva létezik. Színház midig lesz, szüksége van rá az embernek. Ami a túlélési zálog, hogy a működés és csinálás mindig változik. Mindig is lesz valami, a változásokkal nincsen gond. A lényege az, hogy valami olyasmit követ, úgy változik a színház, ami körülvesz minket, s egy lépéssel mindig előrébb kell járnia. Nem leelőzni a nézőt lila ködökkel, de egy lépéssel előbb járni, az felelősség. Az ősember vadászatmesélésnek a barlangban óriási felelőssége volt. A színház lényege! A színház kommunikál. Ha a néző visz magával valamit az est után, akkor megérkeztünk. Racionálist, vagy emocionálist. Ha ez nem történik meg, akkor baj van. A közömbösségnél nagyobb halál nincsen. Valami történjen, valamit vigyen el. Ezt a színháznak nagyon tudnia kell.

Kapcsolódó Cikkek