2018. október 20., szombat
Vendel

Extra Pécs

Pécsett él és tanít a National Geographic fotósa

Szentpéteri L. József az első magyar állampolgár, aki valaha cikket tudott leközölni a National Geographic Magazinban. Most pedig Pécsett él és tanít.

Szentpéteri L. József  egy hajdúsági kisközségből, Tedejről jutott el a világhírű National Geographic magazinig. Fényképei több tízmilliós példányban jelentek meg, emellett több nemzetközi díjat zsebelt be, de végül családját választotta és Pécsett telepedett le. Jelenleg is itt él, kommunikációs tréningeket tart, a Pécsi Tudományegyetemen tanít és egy új intézet beindításában segédkezik. Ha pedig olyat lát, természetesen fotóz is.


 

Ezzel a képpel Szentpéteri az első magyar volt, aki megnyerte a legnagyobb amerikai természetvédelmi szervezet, a National Wildlife Federation (NWF) nemzetközi természetfotós versenyét 2011-ben. 27.000(!) fotó közül választották ki ezt a képet

– Huszonévesként nem sokan mondhatják el magukról, hogy bejutnak egy olyan szerkesztőségbe, ahol a világ legjobb kétszáz fotósa dolgozik. Milyen út vezetett a National Geographichoz?

– Rögös és szerencsés is egyben. Az első célom az volt, hogy nyelvet tanuljak Amerikában, de már egy hatalmas feladattal jöttem onnan vissza, amit a National Geographictól kaptam. Nyilván a véletlenek sorozata is közrejátszott, hiszen az első igazi lökést a néptáncos barátaimtól kaptam, akik a képeimet látva azonnal toltak volna tovább a fotós vonalon. Mindig azt mondták: Amerika a lehetőségek országa, miért ne próbálhatnám meg? Persze a jó magyar mentalitással, azzal a kishitűséggel érkeztem, ami pont az ellenkezőjét mondatta velem. De bekopogtattam a helyi, pittsburghi újsághoz, és az ottani fotórovat vezetője ismerte a natgeósokat.


Biológusként óvatos és felkészült természetfotósnak tartja magát, de ennek ellenére volt már halálfélelme a képek készítése közben, amikor egy egész vízi bivaly csorda kergette meg a Hortobágyon, vagy amikor pillanatok alatt elnyelte az iszap Fotó: ©e.m. Török András)

– Tehát Pittsburghön keresztül vezetett az út a világhírnévhez?

– Először ott terítettem ki a Magyarországról hozott képeimet, amit elismerés fogadott. Azért jó pár kört futottam addig, de ez hozott változást: másfél hét múlva ott ültem Washingtonban a Fehér Ház melletti utcában egy étteremben és a National Geographic képszerkesztőivel ebédeltem.

A vadászó jégmadár World Press Photo – Nemzetközi Sajtófotó Verseny – 2010. “Természet – Egyedi” kategória 1. helyezés

– Akkor megkapta az állást? Ez ilyen könnyen ment?

– Azért nem annyira. Ösztöndíjjal kerültem ki Amerikába, így arra sem volt pénzem, hogy egy megbízást rendes felszereléssel, technikai háttérrel meg tudjak fotózni. Ezért amikor a National Geographictól megkaptam a lehetőséget a bizonyításra, a néptánc mellett azonnal elmentem pincérnek, hogy pénzt gyűjtsek. Majd mint egy mesében, egy New York-i díjátadón, ahol én is kiállíthattam díjazott képemet, összefutottam a Canon amerikai igazgatójával, akinek megtetszett a fotó. Így tőlük kaptam kölcsönfelszerelést, hogy fotózni tudjak.

– Hogy lőtte az első képsorozatát, ami a National Geographicnak készült?

– Itthoni, magyarországi témát kerestem. Olyat, amit eddig még nem nagyon dolgoztak fel. A tiszavirágzás ilyen volt. Ez volt az első magyar fotós által készült képriport, ami a National Geographicban megjelent. Persze, Magyarországról jelent már meg kép, de olyan, amit magyar fotós is csinált, addig nem. Ez volt az első.

– De a hírnevet gyorsan beárnyékolta a vádaskodás. Sokan azt állították, hogy csalt, méghozzá kitömött állatokat fotózott.

– Igen a gyorsan jött sikerhez gyorsan párosultak ezek a támadások. Végeredményben komoly vizsgálat is volt utána Washingtonban, ahol a National székel. Mindennek már 14 éve, szerencsére az élet azóta sem állt meg. Fotózom, folyamatosan jelennek meg képeim és nemzetközi díjak tucatjait kaptam meg. A kételkedők még most is megtalálhatják az interneten a National Geographic által kiadott hivatalos közleményt, amelyben röviden annyit írtak: minden rendben volt a képpel. Ha pedig nem lett volna így, biztosan nem kapok állandó megbízást tőlük.

– Most azonban már nem a fotózás teszi ki a mindennapjait.

– Pár évvel ezelőtt döntenem kellett, hogy a világjárás, ami a fotózással jár, vagy a család. Ez utóbbit választottam. A tanulmányaimmal sem álltam le, Pécsett megszereztem PhD fokozatot mint biológus kutató, de belekóstoltam a gyógyszeriparba is. Foglalkozom természetvédelmi biológiával és oktatással is. Szerencsésnek érzem magam, hiszen az óráimon nem csak tízen ülnek.

– Ha Pécsről kéne fotókat közölnie, hol venné elő a kameráját?

– Ha Washingtonba megyünk fotóstovábbképzésre, mindig azt tanítják nekünk, hogy ne témákban, hanem feldolgozásmódban gondolkozzunk. Éppen ezért nem szívesen mondanék helyszíneket. De az biztos, hogy a legtöbb díjazott fotómat egy Pécstől nyolcvan kilométerre lévő helyen lőttem, Lábodnál, a Rinya-pataknál. Szóval sosem kell messzire utazni a nagyon jó képekért. Mindig a feldolgozást tartottam fontosnak, és azt, hogy a képnek legyen globális üzenete is. Pécs sokszínűségével ugyanannyira lehet izgalmas, mint bármely nagyobb város, csak meg kell látni.

Kapcsolódó Cikkek