2017. november 25., szombat
Katalin

Belföld

Babakocsi

A babakocsiknak sorsuk van. Kezdetben óvnak, védenek, nyugtatnak, altatnak. Levegőt adnak kismamának, kispapának. Ha benne a gyerekek, akkor nem a melleken lóg, nem az alkarokat erősíti, egy idő után elhallgat, elalszik – csak tologatni kell, gyűjteni a kilométereket, de van egy kis pihenő.

Aztán a fekvésből ülés lesz, a nyugalomból diktálás. A ringatózó tó vizének, vagy éppenséggel a fák szelíden mozgó lombjainak látványa napi szinten vissza-visszatérő „követelés” a gyermektől, hiszen abba belemélyed, akkor nem rúgkapál a lábacskáival – belecsodálkozik a világba. A babakocsi meg bírja a gyűrődést, a tópart göcsörtös, kavicsos útjait, gurul, teszi a dolgát, élményhez viszi a gyereket.


Aztán a kiskölök megtanul járni. És elkezd mindent, de aztán tényleg mindent utánozni.

Például a babakocsit tologató édesanyját.

Apró különbség: az anya kilát a járgány mögül, a kislegény (kisleány) meg nem. Így aztán a lakásban, házban, utcán kezdetét veszi a „dodzsem a vakvilágban” kezdetű őrület, amikor a szülők újfent ledobnak magukról pár dekát (kilót?), hogy megakadályozzák a percenkénti frontális ütközést. (A jelenetsor a bevásárlókocsikkal még nagyobb és veszélyesebb – törékenyebb és kifizetendőbb – tétekkel folytatódik egy-egy Dörmi beszerzése okán…)

És így tovább.

A babakocsi idővel garázsba, fészerbe, padlásra kerül és vár sorsára, azaz arra: továbbadják.

Pedig ha igazán belegondolunk: az ő személyes sorsa a leghívebb tükre gyermekeink öles léptékű fejlődésének, öntudatra ébredésének.

Több tiszteletet a babakocsiknak!

Kapcsolódó Cikkek