Lokál » Programok » Kiállítás » FRISSEN – Közvetlenül a műteremből

FRISSEN – Közvetlenül a műteremből

ba60fafb-18e2-40d9-8be9-2dd7dadcc27f

Egy művész – egy kurátor: a Műcsarnok munkatársai, kurátorai ezúttal nagyon személyes tárlatsorozatot állítottak össze. A Frissen tíz alkotó újabb munkáit mutatja be, „közvetlenül a műteremből”.  A tömör cím nem a frissebb évjáratra utal, sokkal inkább a szellem frissességére, az autonóm alkotók sokféle megújulásképességére, szabadságfokára.

Kiállítók: BARAKONYI Zsombor, HALÁSZ András, JOVIÁN György, LÁBASS Endre, NYÁRI István, OROSZ István, PIKA, RABÓCZKY Judit / Georgios TZORTZOGLOU, ÜTŐ Gusztáv

BARAKONYI Zsombor – Festő a fényképezőgéppel

Kurátor: Mayer Marianna

Barakonyi Zsombor 2007-ben dolgozta ki azt a különleges technikát, amellyel ‒ bár sokféle módon és ezer szállal kapcsolódik régi és kortárs festő technikákhoz, alkotókhoz, s a festészet mellett a filmhez, fotóhoz, irodalomhoz és zenéhez ‒ a táblaképfestészet megújítójának számít. Pillanatokat, hangulatokat ragad meg, dokumentálja a világból azt, ami megérinti, legyen az Budapest, Róma, London, Hamburg utcáin, szintetizálja, absztrahálja a rögzített képeket és egy sajátos technikai processzus folyamán a kortárs festészet legegyénibb hangú műveit hozza létre.

HALÁSZ András – „Úgy élek, ahogy festek”

Kurátor: Madarász Ágnes

Hét nagy vászon és számos kisebb méretű kép készül „frissen” a tárlatra. Az ábrázolt figurák és tárgyak szorosan kötődnek a művészhez vagy a hozzá tartozó személyekhez, mint például Martine fürdőkádja, a Ruhaszárító, Kávédaráló, Rezsó, Pokróc, Andrea levetkőzve és ruhában stb. A kiállítás mintha az előző korszakok ikonográfiai szintézise lenne. Tárgyak és aktok összetalálkoznak. Bizonyos értelemben a művész visszatér festészettechnikai alapkérdésekhez. Ahogyan fogalmaz: „mindegy, hogy emberi testet vagy tárgyakat festek, arra figyelek, hogy a látvány milyen festői megoldásokra ad alkalmat”. A hagyományos festészeti eljárások mellett a számítógépes szerkesztés és a japán művészet iránti vonzódás is megjelenik a legújabb képeken, a művész festészethez való viszonya azonban változatlan, amiről szellemes öniróniával így vall: „a festészet nem jó képek vagy rossz képek sora, egy létezésmód – úgy élek, ahogy festek.”

JOVIÁN György – Egyénített KÉP-tradíció

Kurátor: Szegő György

Hosszú kultúrtörténeti diskurzus aktív szereplője Jovián György. Az úgynevezett képtudományokra reflektál – a KÉP megújuló festészetével. A 70-es, 80-as években Antoni Tàpies és Lakner László voltak „beszélgetőpartnerei”. Ám Jovián a maga által „elképzelt igazságot” akarja megfesteni. Egy vagy több fotóból indul ki, kollázsként darabolja, újrailleszti a fragmentumokat vagy belerajzol fényképbe. Imaginációjában megszületik a KÉP kisméretű „eredetije”. Jovián festő, aki rajzban elmélkedik. Amikor festőként az „eredetit” nagyítja, ősi egyiptomi technikát alkalmaz, rácsot szerkeszt az „előképre” és azt – lényegében a valóság kizárásával – aprólékos munkával felnagyítja. A rácsvonal-metszések pontjai a kidolgozás során általában elvesznek. Pedig a rács Jovián diskurzusában fontos elem: tulajdonképpen egy virtuális fal építőanyaga, képzeletbeli sík, ami segít a témát

varázstalanítani. A festő elszigeteli magát, végül a befogadót is – távolságtartásra biztat. A KÉP-tradíció joviáni kulcsmondata: a KÉP nem a valóság.

LÁBASS Endre – Nagyítás

Kurátor: Wirth Imre

Lábass Endre végtelen történetei a valóság és az álom különös, egyszerre otthontalan és mélyen ismerős tereibe vezetnek: elveszett és megtalált budapesti házak, lomtalanított kabátok, szekrények és mesék, élők és szellemek szívhez szóló párbeszédeinek univerzumába, egy szobába, ahol egy valószínűtlen alak ül íróasztalánál, a félhomályban, és ír vagy fest vagy az ablakból fényképezi az utcát. Ezek a médiumok Lábass kezei között furcsa módon megszelídülnek – láthatatlan színházként gomolyognak az árnyak s indáznak be mindent maguk körül. A kiállítás egy pillanatra megállítja ezt a folyamatosan zajló belső utazást, s a Műcsarnok egyik termében „kinagyítja” Lábass Endre visszaadhatatlan kalandozásait, egy szobát imitáló, ablakokon „betekinthető” térben a festményeit, az utca felől a fotóit, képernyőkön az Egyetemi Könyvtárban folytatott beszélgetéseit és a Házszínház felvételeit, hogy a végén a néző is azt érezze ebben a labirintusban, a kint és a bent bizonytalanná váló állapotában, amit az ufóhívő: Lábass művészete „megtestesült ellenbizonyítéka” egy megértés és varázslat nélküli világnak.

NYÁRI István – Amerópai kívülálló

Kurátor: Reischl Szilvia

Nyári képei olyan távolságokra visznek, amelyekre általában csak a zene képes. A művész azonban a vizuális művészetet választotta. Akrillal vászonra, megtervezve, ugyanakkor isteni, gyerek módra határtalan szabadságot és kalandokat adva lelkünknek és elménknek. Sokszor olyan kalandokat, amelyeknek az átéléséhez szükséges eszközök mindig is a birtokunkban voltak, de nem láthattuk az előttünk álló képtől – a látványt takaró komolykodó önmagunktól. Nyári szórakoztat. Szikrát szórva, élesen, akár szemet ki- és szíven szúrva, a megjelenített és a látottakon felbuzduló gondolatszféráink végtelenségében okozott nagyításaival hozzánk meglepően közel kerülve, zavarba ejtő zavart okozva.

Munkái kívülállóként határozzák meg, sok tekintetben mégis jellemző rá a ’70-es évek végén Los Angelesből induló lowbrow művészeti mozgalom stílusa. A kaliforniai szubkultúrából előlépő irányzat többek között a kiállított anyagban szintén megjelenő erotika, giccs, műanyag rajzfilmfigura, kustom-, pop- és sideshow-kultúra, retro illusztráció, tetoválás és vallásos művészet sajátosságait használja.

OROSZ István – Térugrás

Kurátor: Medve Mihály

Orosz István grafikusművész, animációs filmrendező, szépíró-esszéista-gondolkodó vizuális talányok, illúziók és átváltozások sokoldalú mestere. Művei optikai csapdák, paradoxonok, transzformációk síkban, illetve valóságos és illúzió keltette terekben. Alkotásai metamorfózisok és misztikus transzformációk az időben is. Megépíthetetlen falak és építmények, zavarba ejtő perspektívák és látószögek, rejtett jelek és jelentések. A tárlat keretében újabb metszeteit, anamorfózisait és deszkametriáit mutatja meg a művész. A kiállítás centrumában egy épp most ötszáz esztendős eseménysor és ennek egykori főszereplője, egy orrszarvú áll. A „RINOCERUS”. Az a nehézkes, kihalófélben lévő egzotikus lény, amelynek talán első európai „portréját” Albrecht Dürer készítette 1515-ben. E metszetet századokon át szemlélték, másolták és parafrazeálták. Orosz István ironikus értelmezésében a rinocérosz az ábrázolás tárgyából a grafikus szakma szimbólumává vált.

PIKA – (Rög)eszme

Kurátor: Kondor-Szilágyi Mária

Pika Nagy Árpád ezúttal az eszmék (és nem a formák!) újbóli felhasználását keresi, illetve a konceptuális művészet és a Fluxus szellemi örökségének újragondolását tartja fontosnak. Az önironikus megközelítés megmagyarázza egy olyan művészetelméleti problémakör felmerülését is, amely arra törekszik, hogy a korábbi eszméket újraértelmezze és újabb jelentéssel töltse meg. Jelen esetben a művészetre, az alkotás folyamatára, a művész társadalmi helyzetére, a mű és befogadó konfliktusára való reflexiókban Pika felhasználja eddigi munkásságának tapasztalatait, formaalkotását, anyagismeretét. Úgy tűnik, a művész most nem a formákra összpontosít, azok csak eszközök. A rögeszme nem a témákon keresztül jelenik meg didaktikusan ábrázolva azt, hanem sokkal inkább az eszme újraértékelésében és az anyaghasználatban. A paraffinból készült szobrok anyagának képlékenysége reflektál a falakon lévő festmények formakavalkádjának képlékenységére, illetve a műfajok rugalmas egymásba illeszthetőségére.

RABÓCZKY Judit / Georgios TZORTZOGLOU – Kölyökidő

Kurátor: Rockenbauer Zoltán

Rabóczky Judit és Georgios Tzortzoglou (Yorgos) alkalmi társulása meglepetésként hathat. Közel egy éve vetődött fel bennük közös tárlatként egy olyan, téren és időn, stílusokon és technikákon átívelő sokdimenziós művészi koncepció bemutatása, amely során a síkban gondolkodó festő reflektál a térben alkotó szobrászra. A Rabóczky Judittal készült széria során Yorgos számtalan torzított fotográfiát készített a szobrászról műtermi környezetben, munka közben. Az ihlető élményben a művésznő személyisége éppúgy meghatározó számára, mint alkotásai. A nehéz vasakkal dolgozó, hegesztő, „férfimunkát” végző filigrán nő képe, valamint a készülő kölyökszobrok látványa Yorgosban nem trecento angyalokat vagy barokk puttó-reminiszcenciákat idézett fel, hanem az ókori görög szobrász, Praxiteles Hermész oltalmára bízott, gyermek Dionüszoszát. A görög kultúrához fordulás Yorgos korábbi műveinek is meghatározója, montázselemként gyakran tűnnek fel képein felmenőinek szülőhazájára utaló jelek. Kalotípiáiban éppúgy rétegelt montázstechnikát használ, mint korábbi muzikográfiáin.

ÜTŐ Gusztáv – Nehezített lépés

Kurátor: Bán András

Fejállás. Olajkép 2011-ből. Mi sem egyszerűbb, mint értelmezni. Elementáris gesztusokkal odavetett meztelen férfialak alig jelölt tájban: a világ üres, s ha fordítva nézzük, még inkább az. Szimbolikus megfontolások, analógiák keresése – torinói lepel, világtengely – fölösleges: ez egy egyszerű kép.

Az életműbe helyezve kicsit bonyolódik a leírás. Ütő Gusztáv korábban performerként vált igazán ismertté, s többször prezentált fejállása, „élő szobra” szakmai jelenlétének jegyévé vált. Ez a festmény tehát az élő szobor leképezése. Így nézve: már nem egy akkori fejen álló világra való pillanatnyi rátekintés, hanem egy másik történelmi-társadalmi állapot állandósított szemlélése. Ez a mostani Ütő Gusztáv már hosszan elgondolkodik az egyszerű szavak igazságáról. Egy fejállásnál hosszabban. Ezért gondolhatta, újra itt a festés ideje. Ahogy az évek múlnak, Ütő Gusztáv mindjobban szemérmesen patetikus. Sőt, halkan heroikus. Egyre fontosabb számára, hogy ilyen reménytelenül belévetetten él ebben a tájban, ezen a helyen. Változatlanul vállaltan nehezíti lépéseit.

Műcsarnok, 1146 Budapest, Dózsa György út 37.