2020. január 29., szerda
Adél

Belföld

November 4. – a síposok évfordulója

Biszku Béla már nem érte meg a 60. fordulót, és ez nem is akkora baj. Nem, nem október 23-ára, hanem az ő ünnepükre, november 4-ére gondolok. Sokkal nagyobb baj, hogy például Pongrátz Gergely sem érte meg a mi ünnepünket.

Két világ.


És ez a két világ találkozott a Kossuth téren október 23-án, vasárnap. A főhajtó és a romboló. Mert a Biszku-örökösök (ezúttal szellemi értelemben) síppal akartak… – valamit. Nehéz megfogalmazni, hogy mit, mert a síp kevés a forradalomhoz (mondjuk, ehhez azért felettébb kevesen voltak), beszédzavarásra viszont elegendő. Gondolták ők. Ebből aztán az lett, hogy a beszédek szépen elhangzottak, a sípból sok nem hallatszott, és az anarchisták agyatlanságához méltóan sikerült a színpadi eseményeket, ünnepi műsor legfelemelőbb pillanatait is kisípolni – gusztustalanul.

Nem, nem a miniszterelnök beszédére gondolok. A demokrácia része, hogy aktuálpolitikát kevernek – oda nem illő módon – ünnepi helyzetekbe is. Lelkük rajta, nincs ezzel semmi baj.

A díszvendég nemzet elnökének aktuál-belpolitikai kisípolása már nem ez a kategória.

A díszvendég nemzet himnuszának kisípolása már barbárság és tahóság.

Saját nemzetük himnuszának kisípolására pedig már nincs is jelző.

Így aztán innentől nem is kell velük foglalkozni, mert aki ilyet csinál, az önként és sípolva iratkozik ki a nemzetből.

És ünnepli Biszkut, Marosánt, Kádárt – és szovjet tankokon történt hatalomátvételük hatvanadik évfordulóját.

Címkék

Kapcsolódó Cikkek