Tucatszámra tépi le a jég a szolnoki stégeket a Tiszán. A megindult zajlás olykor több száz négyzetméteres, 30 centi vastag jégtáblákat hoz, amelyek egyes szakaszokon feltorlódnak, majd egyszerre szabadulnak el.

A jég számtalan stég drótkötelét tépte el és vitte magával az úszóművet. A tulajdonosok csak abban bízhatnak, hogy az árhullám partra sodorja a stégjüket, amelyet később visszaszállíthatnak eredeti helyére. Jelenleg is jó pár tulajdonos keresi úszóművét, csónakját a közösségi médián keresztül, míg mások a partot járják, hátha rábukkannak a stégre valahol Szolnok alatt. A jég torlódása azonban ennél jóval nagyobb gondokat is okozhat, hiszen úgy működik, mint egy duzzasztógát: a jégdugó mögött megemelkedik a vízszint, és amikor a jégtáblákkal együtt elszabadul, kialakulhat egy olyan jeges árvíz, mint a híres 1838-as budapesti.

Összetörve, meggyötörve

Az árvíz első napjáról báró Wesselényi Miklós – aki a mentésben később maga is részt vett, a következőket jegyezte fel: „Március 13-án (…) öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van.”

Először a belváros alacsonyabban fekvő területeit, a mai Váci utca és Deák Ferenc utca környékét öntötte el a víz, majd a váci gát – amely a mai Lehel tér környékén húzódott – átszakadása után észak felől is megindult az ár a város irányába. Március 14-én a déli soroksári gát is átszakadt. A folyó térnyerése miatt a vízszint ugyan átmenetileg csökkenni kezdett, ám a Csepel-szigetnél feltorlódott jég miatt újból megemelkedett. A Duna felső szakaszán az enyhe idő által okozott olvadás miatt újabb vízszintnövekedés következett.

Gondos kezek építették

Wesselényi Miklós így írt az árvíz második napjáról: „Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a víz közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.”

Ma már persze nem kell ilyentől tartanunk, a vízügy, ha kell, jégtörő hajókkal, robbantásokkal előzi meg a jégdugók kialakulását.