EUR: 325,92 Ft
CHF: 294,08 Ft
2019. július 16., kedd
Valter

Belföld

Egyetlen apró firka

Sírjunk-e még? Vagy sírni muszáj? Megoldható a megoldhatatlan? Veszi-e bármilyen kormány a bátorságot, és egy – nagy valószínűséggel – kudarcra ítélt vállalkozásban nekimegy a párizsi békeszerződésnek? S ha igen, akkor melyiknek is? Az elsőnek? A másodiknak? S ha jogilag vesztes pozícióból is, de lelkileg?


Van-e gyógyír Trianonra? Trianonra nincs. Az lelki seb, mély, leküzdhetetlen, a külhoni magyarok állampolgársága, választói joga valamelyest enyhítheti a fájdalmat, de nem gyógyíthatja meg. Amikor Tamás Ervin (az egykor volt Népszabadság egykori főszerkesztő-helyettese, komoly, balliberális zsurnaliszta) egy Nagyítás-konferencián a Hold utcában bemondta, hogy a baloldalnak is tudomásul kell vennie, hogy Trianon mindannyiunk közös fájdalma (jó lett volna, ha ezt 2004. december 5-e előtt esetleg megírja…), akkor azt hittem, van remény.
Ma úgy tűnik – nincs.
A trianoni békediktátum aláírásának napját immár hetedik esztendeje a nemzeti gyász helyett a Nemzeti Összetartozás Napjaként kezeljük. Valahol rendjén van ez is.
A baj ezzel csak az, hogy – bár érezhetően ez a nemzeti emlékezetpolitikának része – az országhatáron belül nincs összetartozás. A baloldal nem tud mit kezdeni Drasche-Lázár Alfréd örökségével. És soha nem is fog. Nem, nem, soha! Ők nem firkálták össze a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben a Kis-Trianon palota falát „Justice for Hungary”– és „Vesszen Trianon!”– szövegekkel. Nem. Ők meghunyászkodtak. Most meg inkább csendben vannak, hogy ne kelljen hangosan összetartozni.
Ha csak egyetlen, tényleg csak egyetlen apró firkát odakaristoltak volna a Kis-Trianon palota falára – de nem.
Kormányzati oldalon meg geopolitikailag ajánlott a csendes emlékezés és a gazdasági építkezés.
De legalább mi leírhatjuk, kikiabálhatjuk, feszültséggel teli dühünkkel kitáncolhatjuk, kiénekelhetjük magunkból: Trianon fájdalmára sohasem lesz gyógyír. Nem, nem, soha!


Kapcsolódó Cikkek