EUR: 325,31 Ft
CHF: 295,48 Ft
2019. július 22., hétfő
Magdolna

Egyéb

48 éve szállt le az Apollo 11 a Holdra

Az emberiség történetének egyik legfontosabb, legmeghatározóbb napjának számít július 21-e.

48 évvel ezelőtt, 1969. forró nyarán ezen a napon lépett a Holdra az Apollo 11 űrhajó legénységének két tagja, Neil Armstrong és Edwin E. Aldrin.


A holdprogram fő célkitűzése (amelyet John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök 1961. május 25-én hirdetett meg, és az évtized során az Egyesült Államok hatalmas versenyt folytatott az űr meghódításáért a Szovjetunióval) tulajdonképpen egy nappal korábban (pontosabban alig néhány órával korábban) megvalósult, amikor az Apollo 11 sikeresen landolt a Hold felszínén, a Mare Tranquillitatison, vagyis a Nyugalom Tengerén.

Armstrong és Aldrin később két és félórás holdsétát tettek az égitesten, miközben az expedíció harmadik tagja, Michael Collins Hold körüli pályán keringett a parancsnoki űrhajóval.


Ez a pillanat az emberiség legnagyszerűbb tudományos eredményei közé tartozik mind a mai napig.

A leszállás után, biztonsági okokból, a legénység azonnal megkezdte a felszállás előkészületeit. Erre azért volt szükség, hogy ha bármi probléma adódna, a lehető leghamarabb elhagyhassák a Holdat. Mihelyst ezzel végeztek Armstrongék, és készültek a kilépésre, Aldrin a következő szöveget mondta a rádióba:

„Itt a holdkomppilóta beszél. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden ember, aki hallgat bennünket, legyen az bárki és legyen bárhol, álljon meg egy pillanatra és gondolkodjon el az elmúlt néhány óra eseményein, és adjon hálát mindenki a maga módján.”

Aldrin csak évek múltán árulta el, hogy nem sokkal ezután úrvacsorát vett. 

Noha a tervek szerint 8 órát kellett volna pihenniük az űrhajósoknak a felszínre lépés előtt, mindketten fittnek érezték magukat ahhoz, hogy rögtön kilépjenek a Holdra. A houstoni irányítás rövid gondolkodás után megadta erre az engedélyt. Ezután Armstrong és Aldrin mintegy három órán keresztül készítette elő a holdsétát. Visszavették a sisakjukat, felvették a hátizsákokat, biztosították az oxigénellátást, valamint többek között elvégezték a nyomástesztet is. Végül elkezdték a csökkenteni a kabinnyomást. Amikor az ajtót már ki lehetett nyitni (hat órával a leszállás után), egészen pontosan 1969. július 21-én, 2:51 perckor kezdetét vette a holdséta.

Az előre meghatározott sorrend szerint először a parancsnok, tehát Armstrong kezdte el a kiszállást. Ehhez térdre kellett ereszkednie, majd hátrálva kimásznia a kabinból. A létra tetején egy bowdent húzott meg, amivel lenyitotta az alatta a holdkomp oldalán elhelyezett MESA-t, vagyis a holdkomp csomagtartóját, amelyre rászerelték korábban a tévékamerát. A kamera ekkor automatikusan bekapcsolódott, és innentől kezdve – a Deep Space Network ausztráliai óriás parabolaantennáján keresztül – megindulhatott a tévéadás is, amit világszerte nézhettek az emberek. Armstrong – a nagyjából egymilliárdnyi tévénéző szeme láttára – lemászott a létrán, majd az utolsó fokról leugrott a leszállótalp tányérjába.

– A létra alján vagyok. A holdkomp lábai talán 1–2 hüvelyknyire mélyedtek a porba, bár a talaj nagyon, nagyon finom szemcséjű, ahogy közelről láthatom. Majdnem olyan, mint a púder. A por nagyon finom.
– Most lelépek a talpról – mondta Armstrong.

A parancsnok végül  1969. július 21-én, 2:56 perckor lépett a Holdra. Ekkor hangzott el az ismer mondat:

„That’s one small step for [a] man, one giant leap for mankind.”, vagyis „Kis lépés egy embernek, de óriási ugrás az emberiségnek.”

Armstrong először körbejárta a holdkompot, hogy minden rendben van-e vele, nincs-e rajta sérülés esetleg, illetve, hogy stabilan áll-e a felszínen. Szerencsére mindent rendben talált. Majd gyorsan mintát vett a kőzetből úgy, hogy egy hosszú nyelű lapáttal némi holdport és néhány kavicsot tett egy zacskóba, amit aztán zsebre tett. Ezután a holdkomp pilótája is megkapta az engedélyt és a lehetőséget, hogy kilépjen a Hold felszínére.

„Varázslatos sivárság.” – mondta Aldrin első szavaival, amikor kint volt.

Az űrhajósok később többek között egy plakettet helyeztek el a Holdon, amelyen a következő felirat állt:

 „Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.”

Miután további mintákat vettek, és elvégezték a szükséges méréseket, váratlanul bejelentkezett Richard Nixon amerikai elnök, hogy beszéljen az űrhajósokkal.

Hello Neil és Buzz. A Fehér Ház Ovális Irodájából beszélek és ez bizonyosan a legtörténelmibb telefonbeszélgetés, amelyet valaha lebonyolítottak. Csak el akarom mondani, milyen büszkék vagyunk mindannyian Önökre. Az összes amerikai számára ez a legbüszkébb nap az életben. És meggyőződésem, hogy a Föld többi lakója is osztozik abban a felismerésben, milyen roppant teljesítmény ez. Amit Önök véghez vittek, azzal az égbolt is kicsit része lett az emberek életterének. És az, hogy most a Nyugalom Tengeréről beszélnek hozzánk, az arra inspirál bennünket, hogy megkettőzzük erőfeszítéseinket, hogy békét és nyugalmat teremtsünk a Földön. Az emberiség történetének erre az egyetlen, kivételes pillanatára az emberiség tényleg eggyé vált, egyrészt büszkeségünkben azért, amit Önök tettek, másrészt az imában, ami az Önök biztonságos hazatéréséért szól.

Armstrong és Aldrin a holdséta után visszatért a kompba, ahol megvacsoráztak, majd pihenni próbáltak. Végül 21 óra 40 perces holdfelszínen tartózkodás után a Sas nevű komp felszállt a Holdról.

A hazaút is zökkenőmentes volt.

Egy nappal a Földet érés előtt a három űrhajós még egyszer bejelentkezett egy tévéadásban.

 

Collins:

„A Saturn-V rakéta, ami feljuttatott bennünket, bonyolult gépezet, amelynek minden alkatrésze hibátlanul tette a dolgát… Mindez csak egy csomó ember vére, könnye és verejtéke árán jöhetett létre. Először is amerikai munkásokén, akik a gyárakban összeszerelték ezeket a szerkezeteket. Másodszor azoknak a csapatoknak a gondos munkája árán, akik tesztelték ezeket az összeszerelés közben, majd utána is. És végül mindazon emberek munkájának árán, akik a Manned Spaceflight Centerben dolgoznak akár a vezetőségben, akár a küldetések tervezésén, vagy az irányítóközpontban, vagy végül, de nem utolsósorban a legénységek felkészítésén. Úgy néz ki ez a munka, mint a tengeralattjáró periszkópja. Önök csak hármunkat látják, de a felszín alatt ezrek és ezrek vannak még, nos nekik csak annyit szeretnék mondani: Nagyon szépen köszönöm.”
 Aldrin:
„Messze több volt az utunk három ember holdutazásánál, még annál is több, mintha egy kormányzati és ipari csoport erőfeszítése lenne, sőt még annál is, mint egy nemzet erőfeszítése. Úgy érzem, ez az egész emberiségre jellemző kielégíthetetlen kíváncsiság, az ismeretlen felfedezése iránti vágy szimbóluma inkább. Mától úgy gondolom, hogy tényleg teljesen alkalmassá váltunk az űrfelfedezői szerepre. Kicsit visszatekintve különösen büszkék vagyunk a nehezen megtalált Columbia és Eagle hívójelre. Büszkék vagyunk a repülésünk emblémájára, a sasra, amely egy olajágat markol, hogy elvigye a béke jelképét a Földről a Holdra is.”

Armstrong:

„Ennek a repülésnek kötelességei vannak a történelemmel és tudós géniuszokkal szemben, akik munkájukkal előkészítették ezt az erőfeszítést; aztán azokkal az amerikaiakkal szemben, akik akaratukkal kiálltak a szándék mellett; aztán a négy kormányzattal és a velük dolgozó országgyűlésekkel szemben, akik keresztülvitték ezt az akaratot, végül az ügynökséggel és ipari csoportokkal szemben, akik az űrhajónkat, a Saturnt, a Columbiát és az Eagle-t, vagy a kis EMU-t, az űrruha és a hátizsák, azaz a mi kis személyes holdfelszíni űrhajónk együttesét építették. Kötelességünk hálásnak lenni és külön köszönetet nyilvánítani azoknak az amerikaiaknak, akik építették az űrhajókat, akik szerelték, tervezték és szívüket, lelküket is beleadták a szerkezetekbe. Ma este szeretnénk külön köszönetet mondani mindezeknek az embereknek. Valamint Isten áldását kívánjuk mindazoknak, akik néztek és hallgattak bennünket ma este. Az Apollo–11 jó éjszakát kíván.”

Címkék

Kapcsolódó Cikkek