EUR: 305,29 Ft
CHF: 276,47 Ft
2017. július 25., kedd
Kristóf, Jakab

Extra

Veronai baleset: rémálmok gyötrik a hős tanárt

Megszólalt a Lokálnak a hős testnevelő tanár, aki a veronai buszbalesetben életveszélyes sérüléseket szenvedett, miközben diákjait mentette. A férfi meggyógyult, de többé nem tanít, mert nyugdíjazták.

Ma is rémálmok gyötrik a Szinyei Merse Pál Gimnázium testnevelő tanárát, Vígh Györgyöt, aki január 20-án a sítúráról hazatérő diákjaival a Verona melletti autópályán tragikus balesetet szenvedett. Az ütközésben tizenheten haltak meg. A tanár és felesége, Erika két hete a Balaton partján, a család kölcsönzőjében dolgozik. Azonban legfőbb segítségük, Balázs fiuk már nem lehet velük, az ütközés után ő is életét vesztette. Ahogy húga, a 19 éves Laura is.

– Az iskola nyugdíjba küldött. Szívesen maradtam volna még, de már nem vagyok a régi. Az égési sérüléseim miatt a kezemet nem tudom ökölbe szorítani – mondta a Lokálnak Vígh György. Könnyes szemmel mutatja gyermekei fotóját, amit öreg kocsija műszerfalára ragasztott. Ha feleségével útra kelnek, sosem felejtik el megsimogatni a képet.

– Tervezzük, hogy egyszer elmegyünk majd újra síelni, de a feleségem soha többé nem akar buszra ülni – folytatja György. – Megértem őt. Gyakran vannak rémálmaim, újra átélem a tragédiát, aztán izzadva, zihálva felébredek. Emlékszem, a fiam a harmadik sorban ült, én a feleségemmel mögötte. Szörnyű csattanást hallottam, majd kialudtak a fények és felcsaptak a lángok. Próbáltam nyugtatni a sikítozó lányokat: higgadtság, gyerekek, ez a tűz még nem vészes. A feleségem hátralépett, szólt, hogy törjék ki az ablakot és ugorjanak ki.

A testnevelő tanár több gyereket is kivitt a buszból. Amikor felépült és visszament az iskolába, néhány fiú megköszönte neki, hogy megmentette az életét. Mégis egy kislány az, akinek az arca, a tekintete élete végéig kísérti.

– A busz közepén, a kitört ablakon át kiabált, hogy segítsek neki. Visszafordultam érte, a szalagkorlátra állva próbáltam kihúzni. Kétségbeesve jajgatott, hogy beszorult a lába. A következő pillanatban a busz tankja felrobbant. Hátrarepültem, a földön tértem magamhoz. Ott már nem volt mit tenni. Meredten néztem a buszt, tudtam, a fiam és a lányom is fenn maradt, és csak azért imádkoztam, hogy ne szenvedjenek. A Honvéd kórházban egy szobában feküdtem a feleségemmel, amikor a barátaim fölhívtak, hogy most hamvasztanák a gyerekeinket, csak a jóváhagyásunkra várnak. Kezdhetik? Előttünk ott volt Balázs és Laura fotója. Erikával fogtuk egymás kezét, és csak sírtunk, csak sírtunk. Emlékszem rá, mielőtt a busszal elindultunk, hirtelen megöleltem Balázst, mert elöntött a büszkeség és a szeretet, hogy ez a jólelkű, tiszta szívű srác az én fiam. Ő zavartan annyit mondott, jól van már, elég lesz, fater. De sokszor dörmögtem, hogy szólítson inkább édesapának. Persze meg se hallotta… Bárcsak hallhatnám újra, hogy faternak szólít! A lányom? Laura egyetemre járt, megszerezte a japán nyelvvizsgát, és kínaiul akart tanulni. Az anyja volt a legjobb barátnője… Amikor elaludtam, mindig besurrant mellé és a paplan alatt pusmogva osztotta meg vele a titkait. Nehéz azzal a tudattal élni, hogy a gyerekeink nincsenek többé. A feleségem sokkal nehezebben fogadja ezt el. Aztán elmentünk egy halottlátóhoz. Azóta kicsit könnyebb, mert érzem, hogy van egy másik világ, ahonnan Laura és Balázs jeleket, üzeneteket küld nekünk. Ahol majd egyszer találkozunk velük.

Kapcsolódó Cikkek