2018. július 22., vasárnap
Magdolna

Belföld

Friderikusz: Fenyőt össze akartam békíteni Gyárfással

Nagymenő vagy kicsinyes alak? Jövőbelátó zseni vagy gazember? – 43 éves korában végezték ki brutálisan Fenyő Jánost. Életében is megosztó személyiség volt, akadtak akik rajongtak érte, míg mások egyenesen gyűlölték. Friderikusz Sándor például élete egyik nagy traumájának tartja, hogy a médiacézár meghalt. Nagyon szerette volna, ha Fenyő kibékül Gyárfással.

Fenyő János kisiskolás volt, amikor megkapta élete első fényképezőgépét. Édesapja a Magyar Fotóművészek Szövetségének titkára volt, így nem véletlen, hogy Jánost már egészen kicsi kora óta érdekelte a fotózás. Később fotósként helyezkedett el és az első nagy dobása az volt, hogy felfedezte az akkor mindössze 16 éves Sütő Enikőt és elkészítették a híres Fabulon-reklámfotót. Állítólag Fenyő először Enikő szüleinek mutatta meg a plakátot, a modell apukája kezdetben nem rajongott a képért. “Miért, talán nem jó a fotó?” – kérdezte tőle Fenyő, mire Enikő édesapja azt válaszolta: “Dehogynem! Csak az a baj, hogy az én lányom van rajta.” A plakát olyan népszerű lett, hogy Enikő modellkarrierjét is beindította.


“Fenyő úr nem kíván nyilatkozni”

1985-ben – ötven év után – először rendeztek Magyarországon szépségversenyt, ami óriási szenzációnak számított. A gyönyörű, tragikus sorsú Molnár Csilla fejére került a korona. Akkora volt az érdeklődés, hogy a szépségverseny helyezettjei meztelenül álltak modellt, hogy először gipszmintát készíthessen Pauer Gyula szobrász a testükről, utána pedig megformálja a szobraikat. A munkálatokat Fenyő János is fotózta a műteremben, aki később a másik fotóssal együtt eladta a képeket a külföldi Lui erotikus magazinnak. A lányok állítólag semmilyen engedélyt nem adtak a fotók megjelenéséhez. Molnár Csilla ugyanakkor nem hagyta magát meztelenül fényképezni, így róla csak “szoborkép” jelent meg. Emiatt az ügy miatt találkozott először Friderikusz Sándor és Fenyő János. Erről a műsorvezető “Friderikusz – Eddig” című könyvében mesél.


“Fenyő a szépségkirálynő-könyv kapcsán került a látóterembe. Hivatásos fotós volt, szakmája szerint is, de azt mondják, nagyon tehetségesen fényképezett. Volt két fotós, akik Pauer Gyula szobrász gipszágyában szinte meztelenül fényképezte a szépségkirálynő-választás győzteseit, majd jó pénzért eladták ezeket a képeket a Lui című nyugatnémet magazinnak. Ez volt a Bacsó-Fenyő páros. És mivel felkerestem mindenkit, aki a szépségkirálynő, Molnár Csilla életében és halálában érintett volt, eljutottam Bacsó Bélához is. Azt kértem, üljünk le vele és társával, hadd hallgassam meg az ő véleményüket is. Pár nap múlva Bacsó azzal hívott vissza, hogy Fenyő úr nem kíván nyilatkozni, így ő se. Semmi baj, válaszoltam, végül is van elég alanyom, majd beleírom a könyvbe, hogy önök nem voltak hajlandók kötélnek állni. Ők ehhez nem járulnak hozzá. Nem is kell, mondtam, ennek a ténynek a közléséhez nem kell az önök beleegyezése. Akkor inkább még egyszer beszélnék Fenyő úrral, mondta. Pár nap múlva már hármasban ültünk a Gerbeaud-ban. Feltettem a kérdéseimet, ők válaszoltak, amit mondtak, az megjelent a könyvben, majd visszahallottam, Fenyő rossznéven vette, hogy nemcsak az ő álláspontjukat tettem közzé, hanem a szépségkirálynő édesanyjáét is. Ugyanannak a történetnek mindkét változatát egymás mellett lehetett olvasni a könyv lapjain, ezt én így tartottam tisztességesnek” – fogalmazta meg Friderikusz, aki később viszont nagyon jó barátságba került Fenyővel.

Fenyő és Friderikusz (a fotó a “Friderikusz – Eddig” című könyvben jelent meg)

Mint ismert, Fenyő János az itthoni fotózás után az USA-ban folytatta, de 1987 végén úgy döntött hogy hazajön. Egy éven belül megalapította a Vico nevű céget, ami külföldi mozifilmeket terjesztett videókazettán (később kiderült, hogy nem igazán fizetett jogdíjakat ezért. Ma ez olyan lenne mintha az illegális oldalakról letöltött filmet valaki továbbértékesítené). Egyre nagyobb és nagyobb lett a cég és egyre több pénzt hozott, de Fenyő még többet akart.  Nem telt bele sok idő és elkezdte építeni a médiabirodalmát. Megszerezte a Nők lapját, a Családi lapot, a Tinát, a Bravo lapcsaládot, a Vasárnapi Híreket majd később a Népszavát. Az újságírókkal, szerkesztőkkel nem bánt kesztyűs kézzel. De ha elégedett volt és tetszett neki egy cikk, akkor nagyvonalú tudott lenni.

 

“Úgy éreztem, olyan, mintha ő lenne a bátyám”

 

Ebben az időszakban vették fel újra a kapcsolatot Friderikusszal, ugyanis Fenyő szeretett volna részesedést a Friderikusz showból. A műsorvezető erre így emlékszik az Eddig című könyvben:
“A szövegkörnyezetből világosan kiderült, Fenyő pénz nélkül szerette volna magáénak tudni legalább a Friderikusz Show egy részét. Általában is az volt az „üzletfilozófiája”, hogy pénzért venni valamit nem kunszt, ingyen megszerezni, az a valami. Akkor a Fórum szállóbeli találkozásunk eredménytelenül ért véget, de azzal váltunk el, hogy majd beszélünk. Eltelt egy hét, és akkor már közvetlenül ő hívott azzal, hogy menjünk el ebédelni. Aztán a közös ebédek és vacsorák egyre rendszeresebbek lettek. Egyre többet mesélt a dolgairól, egyre jobban bevont az életébe. Amikor például építette ezt a házat, felhívott, hogy nézzem meg. De sokszor együtt jártunk síelni, voltunk Amerikában is, többször. (…) Egy idő után valahogy úgy éreztem, olyan, mintha ő lenne a bátyám. Amikor persze jelen voltam egy-egy üzleti tárgyalásán, nem egyszer hisztérikus lettem attól, amilyen erőszakosan tárgyalt. Például ültünk egy bankban, ahol a vezetőség közölte, mégsem tudják azt a hitelkonstrukciót nyújtani neki, amibe beleélte magát. Mire ő válaszképp kicsapta az asztalra a mindig nála lévő marokfegyverét, és azzal fenyegette meg őket. Ezt látva elnézést kértem, és viharosan elhagytam a termet, ő pedig rohant utánam, és próbálta megmagyarázni a lehetetlent. Bár az évek során valahogy úgy éreztem, valamennyit sikerült lefaragnom az agresszivitásából. Persze kudarcaim is voltak: Gyárfás Tamással például komoly üzleti konfliktusa volt, én meg a fejembe vettem, megpróbálom összebékíteni őket. Fenyő erre nem volt hajlandó, bár egyszer majdnem eljutottunk egy közös vacsoráig. Fura pali volt, az biztos. Az egyik vasárnap kora reggel hívott. A vasárnap volt az egyetlen nap, amikor kialudhattam magam. Mit csinálok, kérdezte reggel fél kilenc körül a telefonban. Aludnék, ha hagynál. Mit szólnál egy velencei ebédhez? Ne viccelj, ilyen korán miért kellene elkezdeni szervezni egy ebédet Velencén?! Fél óra az autópályán! Azt felelte: Nem Velencén, hanem Velencében! Olaszországban. Megőrültél? Nekem hétfő reggel már dolgozni kell, nem tudok most veled menni Velencébe. De ma este már itthon leszünk! Csak odarepülünk meg vissza. így akarta a tudomásomra hozni, hogy vett egy repülőgépet, amit azon nyomban ki akart próbálni. Értem jött autóval, ki az egyes terminálra, onnan szállhattak fel a magángépek, és elrepültünk Velencébe, ebédelni. Ilyen istenkísértéseink voltak.” – írta könyvében a showman.

 

“Aznap este, amikor lelőtték, bent dolgoztam”

 

Arra a kérdésre, hogy Friderikusznak imponálnak-e az ilyen “újgazdag allűrök?”, tévés így felelt: “Ma már egy kicsit se, akkoriban nagyon tetszett. Ma már megmosolygom az ilyesmit, de akkor még élveztem, hogy az ember felébred a saját ágyában, felszáll egy repülőre, fél kettőkor megebédel Velencében, és este hatkor már újra itthon van. Felfoghatatlan volt, hogy valaki így él, és volt ennek valami varázsa, mit tagadjam. Ő ezzel hatott rám, én meg talán azzal, hogy gyakran próbáltam jobb belátásra bírni. Például gyakran megdöbbentem azon, ahogy a nőivel bánt. János egyszerre volt nagyvonalú és végtelenül kisszerű. Ahogy mindenben, az anyagiak dolgában is nagyon szélsőségesnek mutatkozott. Az állandó barátnőjének például vett egy autót. De ahányszor úgy érezte, hogy a lány nem bánik vele úgy, ahogy ő igényli, valami mondvacsinált okkal összeveszett vele, és visszakövetelte az autó kulcsát. Amikor már harmadszor voltam a tanúja az ilyen és ehhez hasonló jeleneteknek, az ő jelenlétében odafordultam a lányhoz: azt mondd meg, kérlek, abból a típusból, amelyiknek a kulcsát most vissza kellett adnod, melyik az eggyel nagyobb autó? A lány megmondta, mire én felajánlottam: akkor most elmegyünk, és megveszem
neked azt, de örökbe. János persze üvöltve közölte, hogy ha ezt meg merem tenni, itt három halott lesz: lelő engem, lelövi a lányt, és utána magával is végezni kénytelen. Ennek a lánynak egyébként nem volt semmije, még egy lakása sem, hatévi Fenyővel való kapcsolat után. Egyszer újságolta nekem János, hogy felmentek megnézni az egyik ismerősük eladó lakását, és a barátnőjének annyira megtetszett, hogy megvette neki azt. Na, mondom, csoda történt! Megjelent neked Mária, hogy kiadtál rá ennyi pénzt? Egyébként fillérekbe került a lakás az ő vagyonához képest. És mindent el is rendeztél, kérdeztem, tulajdoni lapot, mindent? Nagy nehezen elővette a papírokat, és látom, hogy nem ám a lány neve szerepel rajta, hanem a sajátja. Szóval olyan nagyvonalú volt a barátnőjével, hogy vett neki egy lakást – a saját nevére. Nem szégyelled magad?, kérdeztem. Akkor majd megveszem én. Akár úgy is, hogy ráfizetek. Ezt nem hagyta. Szóval nagyon ellentmondásos pasas volt, de mi tagadás, nagyon kedveltem, és ezt nemcsak az idő múlása mondatja velem” – fogalmazta meg Friderikusz, aki nagyon megszenvedte amikor a barátját meggyilkolták. 1998. február 11-ét írtunk ekkor. Fenyő kicsivel fél 6 után megállt a pirosnál a fekete 600-as Mercedesével a Margit körút – Margit utca sarkán. A mögötte közlekedő autó anyósüléséről kiszállt a bérgyilkos, majd hidegvérrel, egészen közelről kb 20 lövést adott le az alvilág egyik kedvenc fegyverével, az Agram-2000 típusú géppisztolyból.

“Aznap este, amikor lelőtték, bent dolgoztam” – mesélte a könyvben Friderikusz. “Körülbelül délután négy felé telefonált, és kérdezte, este nem megyünk-e el vacsorázni. Dolgozom, mondtam, ha neked később is jó, menjünk! Jó, akkor ő előbb elmegy fodrászhoz, mert másnap indult volna síelni, ha ott végez, felhív, és beülünk valahová. Legközelebb akkor hallottam róla, amikor hat óra után néhány perccel felhívott a titkárnőm, hogy kapcsoljam be a tévét. Hihetetlen volt, szürreális! Nem is tudom elmondani. Órákig bámultam ki a fejemből, aztán hazamentem, és akkor tényleg úgy ittam meg egy egész üveg whiskyt, mintha víz lett volna az üvegben. Kevésszer ért az életemben olyan trauma, mint amikor megtudtam, hogy János meghalt. Ráadásul teljesen valószerűtlen volt, hogy két órája még azt terveztük, este elmegyünk vacsorázni, és aztán ott látom a tévében, kiterítve. Azóta sokszor jut az eszembe, hogy ő úgy halt meg, ahogy élt. Tudom, ez szigorú mondat, de sajnos így van: épp olyan agresszív módon érte a halál, amilyen agresszívan az életét élte. Azt hiszem, nem is láttam mást, aki ilyen hirtelen haragú ember lett volna. Egy darabig figyelt a másikra, ha érvelni kellett, kitűnően tudta forgatni a szót, hogy a szituációból ő jöjjön ki győztesen, de ha a dolgok egy idő után nem kedve szerint alakultak, átfordult, és kitört belőle a vadállat. Soha nem lehetett tudni, hol van az a pont, ahol elveszíti a fejét. Amikor józanul ezt megbeszéltem vele, mint egy kisgyerek, csodálkozva hallgatott végig. Ilyenkor még azt is belátta, odáig nem lehet eljutni, hogy az ember fegyverrel fenyegetőzzön. Nincs az a normarendszer, amelyben ez elfogadható. Olyan volt, mint aki tőlem hall először arról, hogy önfegyelem is van a világon; hogy az érdekeinket csak egy határig képviselhetjük; hogy nem kell mindig minden csatát megnyerni! Nem mondom, néha magamra ismertem benne, hiszen gyakran én is a végletekig harcolok. De az agresszivitásnak ezt a szintjét sohasem ismertem. Fenyő sokáig vízilabdázott, és a harcmodorát talán abban a közegben fejlesztette erre a szintre: mindegy, milyen víz alatti rugdosódások és stiklik árán, de az enyém legyen a labda. Máig nem értem, miért vert át jó néhány embert; hogyhogy nem értette, miért nem lehet együttműködni azzal, aki ennyire társadalmon kívüli eszközöket használ. Politikusok vendégeskedtek nála rendszeresen, olyanok is, akik már eltűntek a színről, és olyanok is, akik még a placcon vannak. Fenyő gyakran tartott úgynevezett medencés partikat, amelyen részt vettek ezek a befolyásos emberek, és ilyenkor próbálta meg elintézni a saját dolgait is. Fura szerzet volt, talán a hirtelen rászakadt gazdagság nem tette elég érzékennyé mások iránt. Mégsem éreztem úgy soha, hogy elegem van belőle. Nagyon karizmatikus és szórakoztató személyiség volt, aki például frappánsan és tökéletesen fogalmazott: mindig azt mondta ki, amit gondolt. Az előfordult, hogy otthagytam, nem beszéltem vele egy ideig, de aztán mindig újra jelentkezett, és folytattuk. Velem tényleg mindig nagyon normálisan bánt, és ennek talán az volt a titka: soha, egyetlen forintnyi üzleti kapcsolatunk se volt. Amikor meghalt, és Juci, a felesége azt ajánlotta, válasszak valamit a holmijai közül, nem kértem semmit” – tette hozzá Friderikusz, aki barátja halála után a Fenyő hagyatékát kezelő alapítványtól bérelte a Fenyő-villát.

További cikkek:

Kapcsolódó Cikkek