EUR: 322,83 Ft
CHF: 285,94 Ft
2018. december 13., csütörtök
Luca, Otília

Belföld

Üzenet a kamrából

Néztük. Néztük és kerülgettük. Kerülgettük. Balettoztunk a kolbászért. Talajtorna a lekvárért. Néztük. Mert nem mertük elengedni. Bontatlan borok, pálinkák, kurkumás tészták. Kaptuk, nem dobjuk ki.

Profimedia, imageBROKER

 

De van egy pont.


Egy pont, amikor már nem hiszünk abban, hogy a kurkumás tésztát adó ismerősünk be fog térni a kamránkba, és ellenőrzi, hogy megettük-e. Vagy hogy két évvel a kedves átadás után kételkedik-e abban valamelyik rokon, hogy a borát megittuk. Hogy a lejárt szavatosságú bonbonok a kukában landoltak-e.

Időnként ideje a számvetésnek. Menet közben is. Teheti azt a politika, a topmenedzser, a falusi tanító vagy éppenséggel bárki a saját spájzában, kamrájában.

Elengedni tudni kell.

Olyan képesség ez, amelyben a magamfajta gyűjtögető nem feltétlenül hisz, de amikor megteszi, akkor nem érez magán nyomást, megkönnyebbül, és csak a tisztuló és táguló teret látja maga körül. Felfedez eddig nem látott dolgokat – például egy vízelzárót és egy konnektort a lisztek mögött… –, megpróbálja rögzíteni retinafényképpel az idilli állapotot, és szent esküvést tesz, hogy ez mindig, de mindig így lesz.

És persze törekszik is rá.

Mert a kamra a folyamatos megtisztulás és elengedés igényét nyújtja be. Ennek pedig meg kell felelni, mert sem az egereknek, sem más ízelt lábaikkal falatokért startoló élőlényeknek nincs helyük a társaságomban.

És ezt csak akkor tudom elérni, ha megtanulok elengedni, és engedek a kamra nyomásának. Nem nehéz. Most már tudom.

Kősonkákra nincs szükségem.

Kapcsolódó Cikkek