EUR: 322,18 Ft
CHF: 283,51 Ft
2018. november 15., csütörtök
Albert, Lipót

Belföld

Póka Egon: Magyarország egyértelműen az előnyére változott

Interjút készített a 888.hu Póka Egon basszusgitáros, billentyűs, zeneszerzővel, aki a legendás Hobo Blues Band, vagy akár P. Mobil tagjaként tett szert hírnévre. A lap annak kapcsán kereste meg a művészt, hogy néhány héttel ezelőtt felmerült az ötlet, miszerint a hamarosan elkészülő Magyar Zene Házában legyen a magyar rockzenének és a rocklegendáknak emléket állító kiállítás.

/Fotó: MTI

Baán László a Liget Budapest Projekt miniszteri biztosa már az ötlet kipattanása utáni támogatásáról biztosította a felvetést. A miniszteri biztos továbbá arra is ígéretet tett, hogy lesz helye a Magyar Zene Háza Múzeumban a magyar rocklegendákról Székely András festőművész által készülő festményeknek is, illetve a felajánlásra kerülő személyes relikviáknak, hangszereknek is otthont adnak ezzel biztosítva egy egyfajta zenei pantheont is.


Ennek tudatában a festőművész már neki is látott első művének, ami a magyar rockzene egyik ikonikus alakjáról, Póka Egonról készül. A 888.hu ennek apropójából kérdezte a Hobo Blues Band hajdani legendás zenészét a magyar rockzene megítéléséről és az általa sikeresen vezetett Kőbányai Zenei Stúdió művészeti szakiskoláról.

Vincze Viktor Attila: Jól dokumentált egyébként a magyar rockzene története? A helyükön vannak a történések és az összefüggések a visszaemlékezésekben és a nem túl bőséges szakirodalomban?


Póka Egon: Ez mind megítélés kérdése, amit jól mutat az, hogy például a lányomnak a Budapesti Kommunikációs Főiskolán a magyar rockzenéről írt diplomamunkájában több olyan adatot is találtam, amik nem úgy történtek, ahogy azok idézve voltak. Amikor megkérdeztem tőle, hogy milyen forrásból származik az, amit leírt, azt válaszolta, hogy a Sebők-féle rocktörténet című könyvből idézett. Én viszont részese voltam a történeteknek, és másképp emlékszem, tehát már 25 év távlatából is változhatnak a tények, úgyhogy van mit a helyére tenni és pontosítani.

Vincze Viktor Attila: Igaz az elhallgatott magyar rockzenéről szóló mítosz?

Póka Egon: Ezek nagyrészt amolyan városi legendák. Van olyan zenekar, amely állítólag azért volt elnyomva, mert egyszer Pécsett felborítottak egy kukát. De ez a hír megjelent a sajtóban! Az viszont, hogy a szemem láttára agyba-főbe verték a rendőrök a Hobót Tatán, az nem volt érdekes. Mai szemmel visszatekintve finoman szólva megmosolyogtató, hogy bizonyos emberek miket mondanak, hogy mi minden történt velük a régmúltban, amikor valójában semmi nem is történt velük. Ezekkel szemben viszont, amit Radics Béla képviselt, vagy amit mi játszottunk a Hobo Blues Banddel, az valóban megtörtént. Nagyon sokan, akik valaha színpadon álltak, hajlamosak túlidealizálni saját szerepüket, azt, hogy milyen fantasztikus volt az a zenekar, amiben ők játszottak annak idején. Pedig kevés igazán veretes, nagy zenekar volt csak valójában. A Hobo Blues Band képviselt valamit, ami nem a kommersz „Sajtból van a Hold meg a Nyaljuk a fagylaltot” vonalat követte, hanem a közép-európai Hobo Blues, az Oly sokáig voltunk lenn, a Vadászat vagy a Tábortűz mellett albumok, a Cseh Tamás, Másik János, Bereményi Géza vagy korábban a Syrius és a Kex által létrehozott alkotásokhoz tartozik. A hatvanas évek végétől harminc éven át gyakorlatilag a rockzenének sokkal nagyobb közönsége volt, mint bármelyik pártnak, vagy az összes akkori pártnak együttvéve. Ha a rendszerváltáskor egy kicsit rátartibbak vagyunk, akkor mi kormányozhattuk volna az országot – ami persze nem biztos, hogy szerencsés lett volna.

Vincze Viktor Attila: Maga a rockzene az változatlan?

Póka Egon: A rockzene megzabolázhatatlan, de sok olyan hely, ami a rockzene bölcsője, otthona volt, mára már megváltozott. Most voltam Londonban, ami szerintem ebből a szempontból elesett! Negyven évvel ezelőtt voltam itt először, akkor a rockzene fellegvára volt London. Egy csodálatos hangulatú élő történelemkönyv. Egész nap csavarogtunk a belvárosban, az utcák tele voltak hosszú hajú, jeansbe, színes pólóba öltözött mosolygós srácokkal. Ezzel szemben most a Sohóban laktunk, csak feketéket és burkába öltözött figurákat láttam, mérhetetlen kosz és bűz volt mindenhol. Ráadásul pont amikor ott voltunk, akkor egy egész hónapig tartó Pride-őrületben is részünk volt. Ugyanakkor viszont a másik oldalon meg azt láttam, hogy Eric Clapton koncertjén ott volt több százezer ember. Napra pontosan 49 évvel ezelőtt volt a Blind Faith-koncert ott a Hyde Parkban, erre emlékezett Stevie Winwood, Carlos Santana és Eric Clapton ezen az estén.

Vincze Viktor Attila: Megváltozott és változik ezek szerint a világ. Na de vajon Magyarország hogyan változott, milyen lett mostanra?

Póka Egon: Szerintem Magyarország egyértelműen az előnyére változott. Én ma Magyarországot élhetőbb helynek tartom, mint a nyugat-európai világot. Nem vagyok egy ijedős fiú, de bevallom, hogy szerintem rossz érzés olyan helyeken mozogni, ahol bármelyik pillanatban joggal lehet aggódni amiatt, hogy azt találja ki valamelyik liberális idióta, hogy ő márpedig felrobbantja magát vagy elkezd lövöldözni. Ráadásul most már másolják is egymást. Aggódva várom, hogy mikor jön majd az újabb repülőgépes toronyháztámadás, mert az autós tömegbe hajtás már megvolt jó néhányszor, a felrobbantós is megvolt, de a jól bevált repülőgépes figurának az ismétlése még várat magára.

Vincze Viktor Attila: Van jövője a rockzenének?

Póka Egon: Én nagyon bízom benne, sőt hiszem, hogy van! Természetesen nehezen tudjuk felvenni a versenyt az egyéb irányzatokkal, mert a média kizárólag a sokkal könnyedebb vonalat erőlteti. Olyan produkciókat, ahol gondolkozásra semmi szükség, olyan műanyag alkotásokat kínálnak a zenében is az embereknek, mint az instant ételeket adó McDonald’s éttermek. Műanyag ételek és műanyag zenék. Ez a mai kínálat. Én négyéves korom óta, tehát 61 élve foglalkozom zenével, méghozzá elég intenzíven. Ennek egy része abból áll, hogy meg kell tanulni dalokat, mint ahogy azt a muzsikusoknak általában tenniük kell. Ez a mai zenei világ viszont nélkülözi a harmóniákat, a dallamvezetéseket meg sok minden mást is. Ezért van az, hogy ma már nem lehet megjegyezni szinte egyetlenegy dalt sem. A fiatal zenészek közül a legtöbben csak és kizárólag a dizájnra adnak. Nagyon rossz véleményem van, és tagadom a létjogosultságát is annak, hogy úgy lehet produkciókat létrehozni, hogy valaki leül egy számítógép mellé és összerak különféle loopokat, zenei alapokat egymás mellé. Számomra ez nem elfogadható. Ez szerintem legfeljebb egy jópofa játék. De ez a véleményem a playback használatáról is, amit szerintem valójában karaokénak kellene nevezni.

Ha kíváncsi a teljes interjúra, azt megtalálja a 888.hu oldalán.

További cikkek:

Kapcsolódó Cikkek