2019. január 21., hétfő
Ágnes

Életmód

“Második feleség vagyok, de igenis várom a karácsonyt”

Közeleg a karácsony, a „szeretet ünnepe”, ami azonban nem mindig úgy sikerül, mint szeretnénk.
Minden család a saját egyéni módján tartja ünnepeit. A saját családtörténetének és értékrendjének megfelelően. A karácsony családi ünnep. Az összetartozásról szól. Ezért fontos, hogy az ünnep érintse a kis és nagycsaládot egyaránt. Meghitt karácsonyi ünnepek! Mindenki ezt kívánja – másoknak és önmagának is. Azonban nem is olyan egyszerű ezt kivitelezni – főleg, ha ilyenkor mozaikcsaládok ülnek egy asztalhoz, hétvégi apukák, anyukák akarják a legjobbat kihozni belőle. Kutatások szerint – de józan ésszel is egyértelmű -, hogy az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlenek a boldogsághoz.

Fontos, hogy legyen kivel megosztani az örömteli pillanatokat. De mit tehet egy második, harmadik feleség ilyenkor, hogy ebben a helyzetben mindenki jól érezhesse magát. Erről kérdeztük az AZANŐ – Élet második feleségként című könyv írónőjét, Bali Edina Zsannát.


Mitől nehezek ezek a napok?
Valljuk be, ha nehezek, konfliktusokkal terheltek a hétköznapok, ha épp csak a „túlélésre” játszunk,
ha elveszünk a szerepeinkben, az elkülönüléseinkben, akkor bizony ez az ünnepeken sem lesz
másképpen. Sőt! Mindannyian hordozunk magunkban valamilyen képet a karácsonyról. Van, aki a
meleg, békés otthon meghittségét, a fenyőfa illatát, az anyukája ölelését, a titkos sétát apával, amíg a
fát feldíszítik otthon, a csengettyű hangját. És aztán ezt az érzést keresi egész felnőttkorában, mert
azt gondolja, ha ez nincs meg, akkor ünnep sincs. Van, akiben fájó hiány a karácsony, mert soha nem
élte meg gyermekként sem azt, hogy ő van a középpontban, hogy az ünnep mindig a nehézségekről
szólt, hogy legtöbbször csak azt látta, az ünnep mások kiváltsága. És aztán egész felnőtt korában ezt
az űrt szeretné pótolni, gyakran mindenáron. Létezik egy ünnepkép a fejünkben, jó esetben a
szívünkben, amit akkor sem könnyű életben tartani, ha a hagyományos családi működésekben
igyekszünk megélni az ünnepet. Soha annyira nem láthatjuk meg, ha kiüresedtek a formáink, mint
épp az ünnepeinken. És lehet, hogy ekkor fáj a legjobban. Talán soha annyi elvárás nincs bennünk
magunkkal és másokkal kapcsolatban, mint épp karácsonykor. És amikor az új családi működésekben,
a mozaik családokban mindenki a saját karácsonyát keresi és mindenki azt gondolja, hogy „az ő
karácsonya” a fontosabb, az előre valóbb, akkor a csalódás, a kiábrándultság szinte törvényszerű.
Elveszni a feladatokban, egyeztetni, hogy ki kivel, mennyi ideig lehet, hogy kié az első csengettyűszó,
az első gyertyagyújtás, hirtelen fontossági sorrendet jelenthet és felnagyíthatja vagy épp
megmutathatja, ha egyébként „bajban” van a kapcsolat. Ha a meghitt pillanatban hirtelen tovább kell
szaladni vagy épp egyedül kell várakozni a meghittségre, az bizony nem az álmaink netovábbja.
Lelkileg, fel lehet erre készülni?
Készülni arra, hogy egy adott pillanatban mi mennyire érint érzékenyen, hogy képes leszek-e túllátni
helyzeteken és átadni magam az ünnepnek vagy épp valamiféle elvárásom megakadályozza ezt,
szinte lehetetlen feladat. Mindig a bennünk élő hiány vagy épp teljesség, ami mozgatja a szálainkat.
Ha a hiányunk egy másik ember hiányával találkozik, nem születhet teljesség, Ha bennem béke van,
az hatással lehet mindenki másra is. De nem mindig elég a döntésem ahhoz, hogy a béke
megszülessen bennem.
Mit tehet a nő, hogy ő is jól érezze magát, ne csak az éljük túl ezeket a napokat érzés legyen?
Ha nem is mindig elég a döntésem ahhoz, hogy a béke megszülessen bennem, mégis csak ezzel a
döntéssel érdemes indulni, És ami a legfontosabb: a vágyaimat, az esetleges szorongásomat, a
mellőzöttség érzésemet, bármit, ami az ünneppel kapcsolatban felmerül bennem, muszáj
megosztanom a férfivel, akit szeretek, akivel egymásnak igen mondtunk a közös életünkre. Neki tudnia kell, amit én érzek, ami nekem fontos, amitől én félek, nekem pedig tudnom kell, hogy az ő szívében ezeknek az érzéseknek hol van a helye. Látnom kell az ő szemével is magam. Meg kell találnom az ő ünnepét is magamban. Felnőttek vagyunk, akiknek együtt képesnek kell lennie arra, hogy annak tulajdonítsunk csak jelentőséget, ami valóban fontos hatással van az életünkre, annak pedig ne, ami csak az elménkben létezik vagy mások elméjében létezik velünk kapcsolatban. Közös döntéseket kell hoznunk, hiszen közös az ünnepünk, az örömünk és a fájdalmunk is. A csak magunkban hurcolt kérdéseink, a szorosan benntartott szorongásaink, a látszólagos elfogadásaink,
amelyekben valami „áljó” érdekében feláldoztuk magunkat, nem csak a mi ünnepünket öli meg. Miért ne lehetne épp a karácsony az, ahol tiszteletet mutatunk a történet minden szereplője iránt, amikor kilépünk a játszmák meghatározta élethelyettesítő rendszereinkből? Nem azzal vesszük el a karácsonyt a gyerekeinktől, hogy szenteste nem áll mindenki együtt a fa alatt, hanem azzal, ha becsapjuk és fizikailag valahogy összehozzuk azt az ünnepet, de alig várjuk, hogy máshol legyünk. Soha nem hivatkozunk annyit a gyerekekre, mint karácsonykor. És sokszor minden elképzelhető módon teremtjük azokat a mintákat, melyekből aztán egy élet kevés lesz a gyerekeinknek, hogy kilépjenek belőle és örömteli létezésben vegyenek részt az ünnepekben. Az ünnep mindig belső ügy. És bármit is mutatunk magunkról kifelé, ez a belső ügy, ami valójában teremt vagy elvesz.
Van-e olyan példa az életéből, amit szívesen megosztana ezzel kapcsolatban?
A szerelmemmel első karácsonyunkkor kétséges volt, hogy legkisebb gyermekét elengedi -e az
édesanyja, hogy ő is velünk és a testvéreivel legyen. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy velünk
lehet. Ennek tizenhét éve. Ma is emlékszem a párom arcára, a tekintetére, amikor belépett az ajtón a
kisfiával együtt. Az örömére, arra, hogy akkor ott és abban a pillanatban különös fénnyel ragyogott a
karácsony. És arra, hogy a szeretet, amit iránta érzek, az én karácsonyomat is felragyogtatta az ő
örömében.

Bali Edina Zsanna


Nem árt azonban az érzelmek mögé tekinteni és objektíven is megközelíteni a kérdést. Ebben segíti
az olvasókat most Gönczi Dorka igazságügyi válási és párkapcsolati mediátor.

Miért lehet kritikus ez az időszak?
Talán mindenki emlékszik arra a rövid kis csattanós történetre, amely az ünnepi előjáték
mindannyiunk számára fenyegetően ismerős vezényszavait egymás mögé rakva karikírozta
készülődés plüssbevonatú mókuskerekét. Hol van a fenyőtalp? Anyádékhoz vagy anyámékhoz előbb?
Nem mondtam, hogy filézett pontyot hozz a halászléhez?! Tavaly romlott el az izzósor, egy éved volt
kicserélni! Ilyen és ehhez hasonló mondatok szántják fel az ünnepi idill előszobájában a fenyőpadlót és mire
„csendes lesz az éj” már mindenki kimerülten szeretné maga mögött tudni az egészet, mert ez is csak egy újabb határidővé alakul át, amelynek, ahogy hétköznapokban, ismét csak megfelelni kell. Fontos lenne, hogy az ünnepet úgy tekintsük, ami eredetileg volt és aminek ma is lenni kellene, egy olyan alkalomnak, ahol a régen látott rokonok újra találkozhatnak és családtagoknak alkalmuk van a napi rutinból kicsit kilépve örülni annak, hogy vannak egymás számára, függetlenül attól, hogy a fogyasztói társadalom szokásrendszere egészen mást igyekszik diktálni a számunkra.
Apa kompenzál, az új feleség szenved. Miért van ez?
Abban a családban, ahol ez a helyzet áll elő, ott vélhetően nem csak a karácsonnyal van probléma. Ez az ünnep csak egy újabb lehetőség arra, hogy megpróbáljanak egymás fölé kerekedni, alkalmasint megalázni a másikat. A gyerekek mindig remek alapot nyújtanak arra, hogy a felnőttek a játszmáikhoz őket felhasználva, manipulálva, megpróbálják a másik életét megkeseríteni. Szülessen ez a játszma túljátszott féltékenységből, sértettségből, vagy csak egészen egyszerűen szimpla rosszindulatból.

A szeretet mindenre megoldás?
Szép lenne, ha erre egy egyszerű igennel lehetne válaszolni. És mivel maga az ünnep is dedikáltan ide
kötődik, egyszerű is lenne a „Szeresd a másikat!” szlogen alatt kezelni az ilyen konfliktusokat. Viszont
annak, akit egy ünnep címkéje alatt éppen megaláznak, nehéz elmondani, hogy neki éppen szeretnie
kellene a másikat. Ami ilyenkor talán a legtöbbet segít, az az önismeret. Próbáljuk meg felmérni és
lássuk tisztán mire is számíthatunk, igyekezzünk amennyire lehet mi magunk a legkevesebbet
játszmázni. 

Gönczi Dorka

Talán soha annyi megfelelésnek, külső és belső elvárásnak nem teszünk eleget, mint ilyenkor. Ha
második feleség vagy, azt is tudod, hogy senki nem fog helyetted látni, megérteni és lépni. Hogy az
élet egyik legnagyobb felismerése, legnagyobb ajándéka, egyben legnagyobb próbatétele is, hogy a
saját felelősségünk a saját életünkben az egyetlen valódi sorsformáló.

Kapcsolódó Cikkek

  • Jön az eddigi legvadabb Mustang: a Shelby GT500

    Jön az eddigi legvadabb Mustang: a Shelby GT500

    Bár a történelem nem azt bizonyítja, hogy a Mustang márkanév elfáradt volna az autótörténelmi modell közel 55 éves sikersorozata alatt, de a Fordnál ügyelnek is rá, hogy rendre új lendületet adjanak a legenda továbbgördülésének.

  • Ingyen sütizhet, aki itt szobabiciklizik

    Ingyen sütizhet, aki itt szobabiciklizik

    Hosszú várakozás után megnyílt a kibővített Fitlife Cukormentes Cukrászda a budapesti Király utcában. Az immár 27 férőhelyes cukrászdában bárki kényelmesen elfogyaszthatja kedvenc süteményét.

  • Bővül a MOL Limo-zóna

    Bővül a MOL Limo-zóna

    Ígéretéhez híven bővítette szolgáltatási területét Budapest legnagyobb közösségi autmegosztó szolgáltatása a MOL Limo. A MOL Limo az alig egy évvel ezelőtti indulás után néhány hónappal már 35 ezer felhasználóval dicsekedhetett, akik idén már a főváros 4 további részen élvezhetik a limózást.

  • Óvatosan az új évi absztinenciával!

    Óvatosan az új évi absztinenciával!

    A hosszú tél kritikus az alkoholproblémákkal és más szenvedélybetegséggel küzdők életében, a szakember mégis arra int: az újévi fogadalom miatti leszokás nem hatékőny, a függőknek segítségre van szükségük, akiknek pedig nincs ilyen gondjuk, azoknak fogadalom sem kell, legfeljebb kidobják a maradék piákat otthonról.