EUR: 317,85 Ft
CHF: 280,59 Ft
2019. január 22., kedd
Artúr, Vince

Belföld

Nagy Viktor: A lelkiismeret nem a lúzereké

Épp a Legyetek jók, ha tudtok próbáján értük utol Nagy Viktort, az Újszínházban színpadra állított Bizánc rendezőjét. A darab kapcsán beszélgettünk lelkiismeretről, bátorságról és lúzerségről és arról, hogy miért aktuális ma is Konstantin császár története, és az miért mutat túl napjaink muszlim-kérdésén. 

– Adja magát a párhuzam, hisz Bizáncot az iszlám térhódítása fenyegette. Volt aktuálpolitikai mondandója a darabbal?


– Egyáltalán nem. A darab nem erről szól, legfeljebb egy szomorú aktualitása a történeteknek, hogy sommázva azt mondhatjuk, iszlamizáció fenyegette akkor is Európát. Akkor egy röpke százötven évig török uralom alatt éltünk, tehát nem volt ez annyira könnyed operett. Azonban a darab szempontjából ez csupán ürügy arra, hogy elmondhassa, hogy az uralkodó elit hogyan árulja el saját népét és országát. Ez ugyanúgy szól a hazaárulásról, az önző kicsinyes érdekekről, a túlélés latolgatásáról, és arról, hogy még a császárnak a legbelső köre is abban gondolkozik, hogy inkább végignézik az ő bukását, hogy a saját bőrüket mentsék és inkább lepaktálnak az Oszmán Birodalommal. Ez egy politikai játszma, és egy sűrű dráma, méghozzá Konstantin császár személyes drámája, hogy kiábrándul az őt körülvevőkből, és rájön arra, hogy tulajdonképpen értéktelen emberekkel vette körbe magát és ezalatt még sajnos a feleségét is érti.

– Ha egyéni sorsokat veszünk számba, akkor sem felmenthetőek ezek az emberek?


– Nem. Mindig így gondolják az emberek, de a hazaárulás sosem felmenthető. Elhangzik a darabban a kérdés: Ugyan miért hazám nekem Bizánc? Mert adóhivatalt és hóhért tart nekem? Nem, a válasz egyszerűbb: azért, mert ez a hazád. A darab bonyolultsága és aktuálitása megmutatja, hogy bizonyos dolgok, például a hazafiság már Herczeg Ferenc idejében is értelmetlenek voltak, egyes emberek szemében. Míg másokéban soha, de egy felelőtlen politikai elit ki tudja sajátítani egy ország gondolkodását és a saját képére hangolni – itt érhető tetten, hogy a darab mennyire érvényes. Az is veszélyes, hogy Bizáncot fenyegeti az Oszmán Birodalom, de sokkal érdekesebb az, hogy mi a válasz erre az egészre. A tragikus sorsú Konstantinnnak is választania kell a becsület, és a külső világ értékítélete között.

– Konstantin hajóra akart szállni a maroknyi emberével, és új birodalmat alapítani, majd megerősödve visszatérni Bizánc területére. Ez is bátorság, nem?

– Igen, de akik körbevették már semmi mást nem tudtak elfogadni, csak a saját, kényelmes és gyáva elképzelésüket a túlélésről. Nem akartak olyasmit, ami kényelmetlen, vagyon vagy pozíció vesztéssel jár. Nem csak Konstantint árulják el, hanem magát Bizáncot és látható, hogy azért tud elveszni egy-egy helyzet, mert az emberek egyenként valószínűleg ugyanazt teszik, mint amit Karinthy is megírt: egyenként mindenki Jézust kiált, de az végül mégis Barabásnak hangzik. Vannak helyzetek, amikben nem adható felmentés, és nincs az a morális megközelítés, amiben a hazaárulás elfogadható lenne. Ebben a kommunikációs zűrzavarban minden relativizálódik és a zűrzavarban elvész az igazság, pont mint ma. Pedig az igazság mindig nagyon egyszerű.

– Könnyen különválasztható a jó és a rossz annak ellenére, hogy tudjuk, nem minden fekete-fehér?

– Abszolút különválasztható, ez a darab erről is szól, hogy a jó és rossz kérdésében mindenkinek megvan az egyéni felőssége. Amikor elhagyják a tróntermet és Konstantin egyedül marad, az egy nagyon erős kép: ha nem vállalunk szolidaritást, akkor ez a vége a helyzetnek. Talán nem is szolidaritás a megfelelő, annyira elkopott ez a kifejezés. A lelkiismeretről van itt inkább szó, amiből a zsoldosba több szorult, mint Bizánc szülötteibe, szomorú ez. Hiszen a hangsúly a becsületen van, vagy méginkább a lelkiismereten. Akkor is, ha egy fizetett katona, egy zsoldos vagy, ha van lelkiismereted, akkor a jó oldalra állsz.

– Hallgattam a nézők beszélgetését a szünetben, és az egyikük azt mondta, hogy Konstantin naiv ember, mert ilyen erősen hisz a társasiban és a hazájában. Nem mi vagyunk inkább cinikusak?

– Ez egy jó meglátás, mert tulajdonképpen egy fordított lovon ülünk, hiszen manapság az számít ostobának, aki becsületes, sőt, erre mondják, hogy naiv. Aki udvarias, becsületes, tisztességes, az nem lúzer, ám nem túl sok merész követőre talál ez a hozzáállás. Gondolhatjuk, hogy Konstantin ostoba, mert nem látta, miféle emberek veszik körül, de inkább csak nem számolt annak a veszélynek a súlyával, amit az efféle emberek jelentenek.

– Nem támadta a liberális kánon a témaválasztás miatt?

– Nem, két okból sem. Az egyik az, hogyha ezzel a darabbal foglalkozniuk kellene, meg kellene vitatnunk a felelősséget és a fönt említett kérdéseket, amibe nem biztos, hogy bele akarnak menni. Másrészt ott tartunk, hogy a liberális kánon azt gondolja, hogy amiről ők nem írnak, az nincs. Különös hozzállás, mit ne mondjak! Ez a darab fontos, megérte bemutatni, és még rég aktuális lesz, amikor már mindenféle vélemények róla rég elenyésztek – épp azért, mert nem aktuálpolitikai üzenete van, hanem örökérvényű. Herczeg Ferenc egyszerűen Európa hanyatlását látta, és elsősorban a belső romlást fogalmazta meg ennek okaként, nem a külső fenyegetést.

Kapcsolódó Cikkek