EUR: 329,78 Ft
CHF: 301,41 Ft
2019. december 12., csütörtök
Gabriella

Extra

Bruce Willis névadójának hiányzik a szinkron aranykora – magyar hangja: Dörner György – Videó!

A hazai szinkron nem véletlenül lett világszinten híres. Színészeink közül sokan képesek arra, hogy bámulatos élménnyé varázsoljanak egy-egy külhoni filmet, amelyhez hangjukat adják. “Lokál hangadók” című új sorozatunkban a legnevesebb hazai hangkölcsönzők valódi arcát szeretnénk bemutatni olvasóinknak.

Dörner György

Név: Dörner György, érdemes- és kiváló művész, rendező, az Újszínház igazgatója

Született: 1953. december 9.

Állandó szinkronszerepei:  Bruce Willis, Mel Gibson, Eddie Murphy, Andy Garcia

– Mikor és hogyan jött az első szinkronszerep?


– Egy orosz filmmel kezdtem. Egyszerűen felhívtak, hogy menjek, én pedig kipróbáltam ezt is. Mivel jól ment, ettől kezdve rendszeresen hívtak. Akkoriban még a szinkronhag megválasztásánál fontos szempont volt, hogy a hangadó hasonlítson ahhoz, akit szinkronizál. Van egy lengyel színész, Olgierd Łukaszewicz, vele például eléggé egyezett a fizimiskánk, így amiben ő játszott, azt én szinkronizáltam. A többi aztán már jött magától. Ahhoz, hogy valaki jó hangkölcsönző legyen, egyszerre kell jó koncentrációs és beleélő képesség. Akiben ez működik, azt gyakran keresik meg a szinkronstúdiók.

A hőskorban a szinkronszínésznek hasonlítania kellett a külföldi színészre, akinek a hangját kölcsönözte (balra Olgierd Łukaszewicz) – Fotók: Historia Polskiegu Filmu és Színház.hu

– Ezek szerint ön hamar beletanult a szinkron trükkjeibe. Minden bizonnyal azért akadnak tényezők, amelyek megnehezíthetik olykor a feladatot.


– Például egy rosszul, esetleg néhol magyartalanul fordított szöveg okozhat fennakadást. Különösen mostanában, amikor egyre kevesebb idő van a felkészülésre. Régebben egy mikrofon köré több színész állt, együtt mondtuk fel a szöveget. Ilyenkor néha még össze is mondtuk előtte az adott textust. Mostanában egyesével rögzítik a hangsávokat, és nagyobb a rohanás: az ember átfutja gyorsan a szöveget és jöhet a felvétel. Ez nem könnyű, de nekem szerencsém van, mert nem okoz nehézséget.

Fotó: Mészáros Diána

– Van-e esetleg olyan nyelv, amit nehezebb vagy könnyebb szinkronizálni?

– Hogy az adott film eredetileg milyen nyelven megy, az nem befolyásol semmit sem szerintem. Ki kell zárni az idegen szavak hangsúlyát, arra kell koncentrálni, hogy hangzanak értelmileg helyesen magyarul a mondatok. Az animáció már nehezebb. Egyszer például egy száj nélküli polipot szinkronizáltam, bevallom az nem volt éppen könnyű. Amikor egy színészt kell megszólaltatni, minden támpont: a szájmozgása, a játéka, a gesztusai… egy rajzfilmes figuránál ezekre nem lehet támaszkodni.

– Mennyire van “saját hangja” az állandó szinkron szerepeknek?

– A saját egyéniségemet mindenképpen hozzáteszem a külhoni kolléga alakításához – ez adja a többletet. Az adott színész karaktere és az általa éppen megformált figura lényege pedig mindenképpen alakít az én hanghordozásomon is. Igyekszem a stílust tartani: aki laza, annál én is laza vagyok, aki keményebben beszél, ott én is így teszek és így tovább.  

– Előfordul, hogy énekes szerepet kap. Ilyenkor miben változik a felkészülés menete?

– Általában örülök, ha zenés feladattal találnak meg, hiszen ez is egy újabb kihívást rejt magában. Ha jó a dal, akkor nagyon élvezem, és igyekszem időt szánni a felkészülésre. Előfordult, hogy egy-egy nehezebb éneket előre megkaptam, és gyakoroltam rá. A stúdióban a felvételkor aztán kiderült, hogy egészen másképp lesz, mint ahogy elgondoltam. Persze felénekeltem végül úgy, ahogy kellett. Annak a dalnak a magyar szövegére a mai napig hibátlanul emlékszem!

– Voltak különösen emlékezetes szinkron szerepek?

– Természetesen! Az utolsó cserkész című filmben megkérdik a főhőst alakító Bruce Willist: “Mi a második neve?” és rögtönöztem, azt mondtam: “Lajos”.  Mert ez az én második nevem igazából. A “Lajos” épp ráment a szinkronizálandó szövegre, úgyhogy így maradt.  Eddy Murphyt  A Beverly Hills-i zsaru című filmben szinkronizáltam, nem sokkal utána mentem ki Amerikába és jól megnéztem magamnak azt a helyet is, ahol a filmet forgatták. Egyszer pedig a Cheers című vígjáték sorozatot szinkronizáltuk, ez még abban az időben volt, amikor több színész egyszerre volt bent a stúdióban. A kollégám, Benkő Péter annyira nevetett a film egyik jelenetén, hogy szünetet kellett tartanunk, mert rendre elröhögte az epizódot. Hogy őszinte legyek, imádtam azokat az időket, amikor még nem egyesével vették fel a hangot, hanem tekercseket kellett felmondani: nagyon sok kollégámmal, akik máshol játszanak, itt futottunk össze egy-egy jó kis beszélgetésre. Ma már ezek nincsenek, és hiányoznak nekem.

Fotó: Mészáros Diána

– A szinkronos tapasztalat nyújt-e segítséget a színpadi játékban?

– Két, teljesen más műfaj – bár mindkettőhöz kell koncentráció és összpontosítás. A színpadon az egész test, a mimika, a gesztusok is hozzátesznek a szerep megformálásához, szinkronnál csak a hangomat tudom hozzáadni a produkciót, ezzel az egy eszközzel kell mindent kifejeznem.

– Éppen az Újszínházban játsszák a Hangemberek című darabot, amely a hazai szinkronstúdiók világát mutatja be. Ön szerint mennyire valós a kép, amit a darab fest erről a szféráról?

– Bár ez egy kitalált történet, akár valóság is lehetne: a karakterek, a szinkron indulása, virágzása és átalakulása éppen így zajlott hazánkban.  A szinkron tényleg egy külön műfaj, nem is szereti mindenki. Jó filmet  például jobb szinkronizálni. Rossz filmet pedig éppen azért szeretek szinkronizálni, mert abban ott a kihívás, hogy jobbat hozzon ki belőle az ember.

 

Dörner Györgyöt itt nézheti meg “szinkronizálás” közben:

További cikkeink:

Kapcsolódó Cikkek