2019. december 10., kedd
Judit

Belföld

Falmászás vagy libaséta?

A közösségépítésnek rengeteg formája van, amelyek az évek során egyetlen célt szolgálnak: olyan formát találni, amelyben egy adott közösség – munkahelyi, települési – valamilyen közös értéket teremt, és ezáltal egymásra talál.

A cégek esetében ezt többnyire letudják egy „közösségépítő tréninggel”, amely általában kevésbé sikeres, hiszen a napi munkahelyi bosszúságokat, vitákat, gondokat nem oldja meg, de legalább a totálisan értelmetlen falmászás után vad italozásban és alkalmi párkapcsolatok kialakulásában végződik. Másnap meg jön a kijózanodás. (Természetesen tisztelet a csekély számú kivételnek!) Van azonban egy másik út is.


Ilyen például fatornyos falunkban a Márton-nap. Hogy mekkora élmény, azt már hónapokkal azelőtt az eszünkbe véshetjük, hiszen nem egészen négyéves gyermekünk nem a nyári-téli óraátállításhoz köti az idő múlását, hanem hogy „mikor lesz már megint libás keksz”. Ez lefordítva annyit tesz: az esztendővel korábbi Márton-napi lámpásos felvonuláson evett először liba alakú mézeskalácsot, gyújthatott mécsest, és vonulhatott büszkén kis óvodástársaival a saját műintézményétől az iskoláig. 

De ez nem csak ennyiről szól, nem csak a gyerekek vesznek rajta részt. Hanem az egész falu! Nagyszülők, szülők, gimnazista testvérek mind ott lépkedtek és vonultak Márton tiszteletére. Az oviban forralt borral, teával, zsíros kenyérrel vendégelték meg a felmenőket és a csöppségeket, a rendőrautó a polgárőr- és tűzoltókocsival biztosította a zavartalan sétát, és az egésznek volt valami különleges, „együvé tartozunk” hangulata. Pedig nem tartott tovább bő háromnegyed óránál.


És mégis.

A libáskeksz fogalom lett, a négyéves gyerek elmeséli Márton történetét, és már várja a jövő évi vonulást.

Mint ahogy mindenki.

Ha a címben feltett kérdésre válaszolnom kellene, akkor egyértelmű: a felesleges (és szólisztikus) falmászásnál a közös, hangulatos és önfeledt séta-vonulás sokkal inkább közösségépítő. 

Kapcsolódó Cikkek