2020. július 16., csütörtök
Valter

Belföld

Adventi ráhangolódás

Azon tűnődöm, hogy az év végi hajrában, rohanásban, feszített idegállapotban belefér-e az embernek, hogy a telefonját kikapcsolva ellopjon egy bő fél napot a feleségével hét közben? Megtettük. Gyerekek iskolában, óvodában, mi meg a reggeli bevásárlás után nem a fővárosba rohantunk – bár ez felettébb barokkos túlzás a reggeli csúcsban az agglomerációból jó esetben bő óra alatt megtehető húsz kilométerre –, hanem szépen hazamentünk, leengedtük a redőnyt, finom falatokkal bekuckóztunk a nappaliba, és megnéztünk – senkitől sem hagyva zavartatni magunkat – egy három és fél órás filmet. Összebújva, normálisan.

Pedig kezdetben még kattogott az agy, hogy cikket, pályázatot kellene írni, szorít a határidő, a szerkesztő ideges, ha nem írom meg a pályázati anyagot, akkor ugrik a jövő évi fesztivál, de mindez sokadlagossá vált. Együtt voltunk, békében, és a kattogás is elmúlt.


Közben jött a dadus videója az óvodai Mikulás-ünnepségről, ahol a kisfiunk nem aprózta el a dumát, és a kipucolt cipőkre vonatkozó kérdésre kibővített választ adott, miszerint „az anyukám megtanulta pucolni a répát is”. És tudtunk önfeledten nevetni. Nem ezer dolog között elveszve néztük a videót, hanem arra koncentrálva.

Majd folytattuk a filmnézést. Valahogy ránk telepedett az adventi meghittség, a várakozás varázsa.


Jó volt. Hiányzott. Akkor jöttünk rá, hogy mennyire, amikor megtörtént. Amikor kikapcsoltunk, amikor kívül hagytunk és hagyhattunk mindent. Rájöttünk advent mibenlétére. Ajánlom mindenkinek.

Mert a cikk is elkészült, meg a pályázati anyag is. Csak éppen nem elmebajjal átitatva, hanem belső melegséggel, arra tudtam figyelni, akinek annyi mindent köszönhetek, aki valóban a legfontosabb.

Több tűnődés nem lesz. Mert megvan a válasz: belefér. Bele kell férnie.

Kapcsolódó Cikkek