2020. január 17., péntek
Antal, Antónia

Belföld

Ördögi mérleg, angyali pluszkilók

Tulajdonképpen ennyi erővel akár egy bombát is felrobbanthatnék magam mellett, hiszen abban biztos vagyok, hogy amint elmondom a véleményem a túlsúlyról (legyen az bármi is), rengeteg hölgy leszedi rólam a szenteltvizet is, mert tutira nem értenek velem egyet.

Nem beszélve azokról a pasikról, akik szerint egyszerűen csak nem kell enni, megöregedni, és máris jól néz ki egy nő. De bevallom, az ő meglátásuk nem is érdekel. Persze tudom, ezzel még egy bombát robbantok közvetlenül magam alatt.


Hogy miért gondolom hatalmas kamunak azt a dumát a nők túlnyomó többségénél miszerint, állandóan diétázom, mégsem tudok lefogyni? Vagy akár azt, hogy rendszeresen tornázom, de ugyanannyi a súlyom még mindig?

Hát ezért!


Először is szeretném leszögezni, 174 centi magas vagyok és (jaj, ezt még leírni is fáj) 73 kiló. De ez bizony nem mindig volt így. Két-három évvel ezelőtt még 58 és 60 kiló között megállt a mérleg mutatója. Bár már közel tíz éve tudom, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, ugyanis pajzsmirigy alul működésem van, amitől még akkor is hízik az ember, ha valóban nagyon keveset eszik.

És bár az orvosom mindig mosolygott, ha megjegyeztem, hogy hízok, egyre inkább éreztem, ez így nem lesz jó. Persze sem a családom, sem a barátok nem értették, miért mondogatom, hogy a túlsúlyom már nagyon zavar, mert szerintük én egyáltalán nem vagyok kövér, CSAK magamhoz képest híztam meg. (Tegye már fel a kezét az, akinek nem ez számít igazán!)

Na, itt kezdődik a baj! Pont azt nem hajlandóak sokan megérteni, hogy ÉN nem érzem jól magam a bőrömben. Nem azért mondogatom, hogy hízok, mert azt szeretném hallani, hogy nem is, hanem mert tényleg baj van. És bár az elmúlt egy-két évben ténylegesen nagyon keveset eszem, a pluszkilók mégis úgy szaladtak fel, mintha versenyeztek volna egymással.

Nem mondom, hogy gyorsan, de megértettem, tennem is kell valamit, ha nem szeretnék egy állandóan a súlya miatt rinyáló nő lenni, aki csak sír-rí, hogy ő szinte alig eszik, de a mérleg mutatója mindig csak felfelé megy, képtelen leadni pár kilót.

Ennél már csak az alibitornázás a jobb. Vannak, akik hetente kétszer, látványosan, trendibbnél, trendibb edzőruhákkal a zsákjukban elvonulnak a konditerembe, azonban valahogy náluk sem látható semmi eredmény. Pedig ők bárkinek, aki meghallgatja őket elmondják, még az edzéstől sem kímélik magukat és mégsem ment le róluk egy kiló sem.

Félreértés ne essék, én is vártam a csodát, már-már odáig jutottam, hogy este a párnám alá teszek egy fogyis könyvet, hátha majd az segít.

Egy barátnak köszönhetően azonban egészen más elhatározásra jutottam. Beiratkoztam egy olyan csoportos edzésre, ahol már jó előre figyelmeztettek, bele fogok halni a nettó 55 perces edzésekbe, erről gondoskodik majd Gábor, akit mára már a jótevőmnek hívok. Pedig nem tesz mást, mint hetente kétszer addig hajt minket, amíg el nem jutunk abba az állapotba, hogy az óra végén totál leizzadva azért mosolygunk, mert „ezt is túléltük”.

Ma már a csoportban a huszonévesektől egészen a hatvanasokig várjuk, hogy „megszakadhassunk”, mert minden egyes edzéssel magunkat erősítjük és a határainkat feszegetjük, ami hatalmas önbizalmat ad. Itt nincs alibizés, mert, ha csak kamuból csinálod a feladatot, hipp-hopp ott terem Gábor, aki kezelésbe vesz.

Alig 28 edzésen vagyok túl, és bár (csak suttogva merem leírni) az étkezésre nem igazán figyelek oda, de az izzadtságon kívül a centik is erősen apadnak a csípőmről, combomról, hasamról.

Szóval hölgyeim és uraim, itt az idő, hogy vége legyen a kamuzásnak, önbecsapásnak. A fölös kilók a szájkaratéval nem tűnnek el, csak kemény munka árán érhető el, hogy angyali dolognak érezzük a mérlegelést.

Kapcsolódó Cikkek